Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2004. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tájékoztatója (Budapest, 2004)

KIÁLLÍTÁS - Simon Anna: Esztergom új kőtári kiállítása

Tanszékén oktató egyetemi tanárok, illetve tanítványaik. Jelen volt összesen személyesen 57 fő és további általuk képviselt 3 fő. A vita kezdetén rendelkezésünkre álltak a Szentesi Edit által előzetesen egybegyűjtött adatok a feldolgozáshoz szükséges forrásokról, az időközben a műegyetemisták és mások által készített kőfelmérésekről, ezek fellelhetőségéről. Szintén az ő érdeme, hogy közel teljes számban jelen voltak azok a kutatók is, akik az elmúlt harminc évben a kőanyaggal vagy a forrásokkal kapcsolatba kerültek, az elvégzendő munkákat már megkezdték. A résztvevők első lépésként közös bejáráson győződhettek meg a Lipót-teraszon uralkodó állapotokról. Ismét szembesülhettünk vele, hogy az ország első érseki rangú székesegyházának 12. századi maradványai a szabadban állnak (4. ábra), gótikus és reneszánsz társaikat fedél alatt ugyan, de egymás-hegyén hátán felhalmozva, alig megközelíthetően tárolják, és nincsenek kivételezett helyzetben a festett kváderek sem. Jó néhány darab nem visel leltári számot, mások azonban többet is. A vizit után Horváth István - várhegyi ásatások vezetője, a városi múzeum igazgatója és a korábbi kiállítás rendezője - tájékoztatta a jelenlévőket a gyűjtemény és a „barakkok" keletkezésének történetéről, a leltározás hiányosságairól. Erről értesültünk egy 1987-ben felvett, a LAHU első kötetében megjelent és itt körbeadott jegyzékből is. Horváth Béla hangsúlyozta, hogy a kiállítás-tervezés a Vármúzeum belügye, a raktározási, feldolgozási munkákra nem elegendő az érvényben lévő költségvetési tervükben szereplő, a „kőtárak költöztetésére" szánt 20 millió forint. Az ülés végére megfogalmazódtak a tervek: az Esztergom várbeli anyagtól el kell különíteni a máshonnan származó faragványokat, amelyek a múzeumok közti cserék alapját képezhetnék, így visszakerülhetnének a várbeliek; a kiállítás-szervezésről leválasztva kialakultak a feldolgozás praktikus sorrendjének szempontjai; a NKÖM képviselője részéről ígéret hangzott el a hiányzó anyagiak biztosítására. A munkacsoportok vezetői elfogadták leendő feladatkörüket: H. Kelemen Márta római kor, Tóth Sándor 11-12. század, Takács Imre 13. század közepéig, Búzás Gergely Anjou-kor, Szekér György, Farbaky Péter és Mikó Árpád reneszánsz, Lővei Pál sírkövek, Végh András padló- és idomtéglák, Kráhling János barokk és újkor, Romhányi Beatrix adatfeldolgozás. Irányításukkal végzős és friss diplomás egyetemisták és PhD-hallgatók végezték volna a választott szakterületüknek megfelelő munkákat. Marosi Ernő - a meghívás ellenére távol maradva - a személyét is érintő kérdésekre itt nem tudott reagálni. Később egy publikációban (BUKSZ 2001. tél) magáról a kezdeményezésről a következőket tartotta fontosnak elmondani: „Az egész gyűjtemény ténylegesen veszélyeztetett. 1999/2000 telén fiatal művészettörténészek mentőakciót szerveztek: az akció elmaradt, a kőemlékek akkor követelt, szakmai szempontból elfogadható raktározását és leltározását ismét elhalasztották." Pedig a megjelentek száma és személyük által képviselt szakmai kompetenciák reményt keltőek voltak, de láthatóan nem elégségesek. (Lásd a mellékelt ,,Állásfoglalás"-t) Az állásfoglalásban vállalt programterv is elkészült a megadott időre. 2000 májusában Takács Imre szakvéleményében még úgy látta, hogy annak értelmében „2001 nyarára (vagy inkább 2002-re) egy olyan szakszerű raktárrendezési és kiállítási tervvel fogunk rendelkezni, amely széles körű szakmai vitára bocsátható", és amely alapján lehetségessé válik a kőfaragványok „átfogó, egységes múzeumi bemutatása". E