Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

pen, akkor is szeretném jelezni, hogy Platón mimézis elméletének ezen erősen leegyszerűsített modelljén kívül a művészettel foglalkozó tudományok számos más megközelítést is ismernek. Maria Elena Corrado lényegében összefoglaló cikket ír a mai magyar műemlékvédelem gyakorlatáról.

26 Ebben említést tesz a visegrádi helyreállításról. A rigorózus kartéziánus elveket vallja, de a „közvetett anasztilózis" aggályos fogadtatása nála indoklás nélkül marad. Hajói értem az ő kategóriáit, akkor végül is nem a forma hitelességét kérdőjelezi meg, hanem egyáltalán a kiegészítés mértéke emészthető számára nehezen, ezért „közvetett" az anasztilózis. Számára ennek nagy aránya azt jelenti, hogy a „minimális beavatkozás" elvét feláldozzák a „gyártmány jobb értelmezhetősége és élvezhetősége oltárán". Az ebben megnyilvánuló dogmatikus magatartással vitázni nem lehet. A dogma alapelveit érzem kérdésesnek. Nem értek egyet az anyag szelektív hitelességével, ahogy azt már az előzőekben leírtam. A jobb értelmezhetőséget pedig egyenesen egymást a két szerkezet. Egykori pozíciója még akkor is nagy biztonsággal meghatározkövetelménynek tartom, nem engedménynek, hiszen formai értelemben messze hitelesebb, mint a hiányosabb, nehezebben értelmezhető állapot. Hasonlóan, bár jóval harcosabban ítéli el a helyreállítást Rostás Tibor.

27 Sommásan kijelenti: „...ami Visegrádon megépült, az döntő mértékben feltételezéseken alapszik". Véleményét nem támasztja alá, egyszerű kijelentések sorjáznak mindenféle indoklás nélkül. Ugyanakkor a véleménye megalapozottságába vetett hitet alaposan megrengeti például az a kijelentése, hogy az északkeleti palotát a hegyoldalban „teraszosan kiépült" építményként jellemzi. Ugyan az 1950-es évek óta a domborzattal nagyjából párhuzamos pusztulás és a minimális rekonstrukció a palota teraszos képét véste a tudatunkba, de ez korántsem igaz. (Lám-lám, milyen fontos a hiteles kép egy épület tömegéről is!) Ma már mindannyian (?) tudjuk, hogy az építmény sokkal inkább egy hasábként, tehát kompakt tömegként nyomódott a ferde terepbe, melyet „teraszosnak" nevezni, egyszerűen tévedés. Igaz, ennek az épületnek van ún. kertkapcsolata különböző szinteken a körülötte teraszosan kialakított tereppel (díszudvar szintje - északi terasz, loggia-szint kápolna terasza, harmadik emelet - „oroszlános" udvar), de ez az épület tömegét döntően nem alakítja. No, de ettől a tévedéstől eltekintve, megállapításai még lehetnek megalapozottak. Kijelentései között szerepel, hogy ad. 1.: „nem ismerjük a földszint lefedését", ad. 2.: „nem tudjuk az emelet térelrendezését", ad. 3.: „nyílásainak még a helyét sem ismerjük, és nem tudjuk biztosan megmondani, hogyan néztek ki". A helyreállítók viszont válaszukban állítják: „Arra törekedtünk, hogy csak azt és csak olyan mértékben állítsuk helyre, ami a kutatások adataival igazolható."

28 Az adott témáról elmélyültebb tudással valószínűleg Búzás Gergely bír. Szó szerint kövenként ismeri az archeológiai anyagot

29 (lásd: Lapidarium Hungaricum 2. kötet, 1990), tudjuk, hogy mikor, hol, milyen diszpozícióban kerültek elő darabjai. Hajlamos vagyok neki hinni. De próbáljuk meg saját magunk is értékelni a bírált tételeket. Ad. 1.: Tudjuk, hogy előkerült a falakban (északi és déli szárny) a helyiségek vallanak bevésése (ezeket a meglévő 14. századi falakban alakították ki), ismert a felette lévő szint padlómagassága. Ezek bőven elegendő adatok ahhoz, hogy egy dongát vagy egy keresztboltozatot rekonstruálni lehessen. Ez egyszerű geometriai feladat, még akkor is, ha nem maradt ránk a végfalon lenyomat. Építészhall-