Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

tori disszertációjából származik.

11

) Az ötvenes évekre dogmává merevedett módszert tehát hagyománykövetöen alkalmazták, és csődjét nem az elméleti megfontolások, hanem a már említett anyagminőségi problémák okozták. 1953-1965 között a palota régészeti kutatása lelassult, és átadta helyét az előző korszak dokumentálásának. Fontos szakirodalmi tevékenység jellemzi a korszakot, bár nem készült összefoglaló publikáció. A helyreállító építész szerepét Sodor Alajos veszi át, aki felismeri a tégla alkalmatlanságát, tehát áttérnek a falak terméskővel történő kiegészítéseire. Szakái Ernő elkészíti a Herkules-kút és az Oroszlános-kút 14. századi elődjeinek múzeumi rekonstrukcióit, ez utóbbi rekonstruált másolatát eredeti helyén, a felső palotaudvarban állították fel. Ez a látszólag csekély mértékű építészeti tevékenység ugyanakkor szellemében jelentős változásokat hozott. A szakítás a kiegészítésként használt eltérő anyag, a tégla dogmájával, és helyette egy új választás, a kőfal kővel történő kiegészítése - a korszak szellemiségét tekintve - bátor tett volt. Ugyan a Velencei Carta és kategorikus tiltásai ekkor még nem léteztek, de az athéni irányelveket követve, a szakma jelentős része a rekonstrukció tilalmát képviselte. Ebben a világban az Oroszlános-kút, mint egy anyagában nem eredeti (ugyan hiteles formájú) másolat elhelyezése kisebbfajta skandalumnak tetszett. Segítette azonban ezt a döntést a kor múzeológiai alapállása, mely az ilyen értékű „műrészletek" elhelyezését csak múzeumi közegben tudta elképzelni. Igaz, az eredeti darabok, mint forrásértékű relikviák megvédése a helyszínen hosszú távon nem biztosított, ezért ebből a szempontból az in-situ rekonstrukció hátrányosabb. Az építészeti szemlélet viszont idegenkedik attól, hogy egy jól rekonstruált részletre csak hivatkozni lehet a helyszínen. Meglehetősen szegényes megoldás lett volna a fénykép vagy rajz bemutatása az objektum hűlt helyén, az odalátogató számára az udvar hitelessége mindenképpen csorbát szenvedett volna. A transzplantált műrészlet esetében a műtárgy hiteles környezetét veszíti el, az eredeti helyszín pedig a tárgy nélkül hiányos, hiteltelen. Hogy a forrásértékű darabok megmaradjanak, és a helyszín is teljessé váljon kézenfekvő megoldás a másolat készítése. Ennek a módszernek a tartósságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy most, az ezredfordulón is alkalmazzák. Igaz a puszta építőanyag hitelességének fétise halványulóban van: látva, például a párizsi Notre Dame nyugati homlokzatának, vagy a mi Országházunk Duna-parti homlokzatának teljes kőcseréjét. Az 1959-es munka után 1966-ban indul meg újra a helyreállítás. Sedlmayr János vezeti a építészeti tervezést 1970-ig. Ezzel párhuzamosan az északkeleti palota délnyugati sarkánál a nagypince és az északi udvarhoz kapcsolódó, 15. századi pince felett folyik ásatás.

12 A helyreállítás nagyrészt karbantartó jellegű, a nagypince helyreállítása történik meg, és a díszudvar árkádos folyosójának keleti szárnyát egészítik ki egy boltszakasszal, befordítva a déli szárny felé. (2. ábra) A pincében egy kőtári kiállítást terveznek, amely azonban csak 1991-ben valósul meg.

13 Ez a kicsiny beavatkozás lényegében eredeti állapotában hagyja a romot. Ugyan a beforduló folyosó sokkal jobban képes érzékeltetni az egykor zárt udvar terét, de ettől eltekintve megmarad az 1950-es évek óta megszokott összkép. Lényeges új elem az első történeti belső tér létrehozása a területen: a nagypince. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy ne a Salamon-toronyban vagy a fellegvárban kelljen bemutatni az itt talált farag-