Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

gyünk. Műveltségtől, lexikális tudástól éppúgy függ ez a szubjektív „idézet", mint azoktól az egyéni képességektől, melyek segítségével elképzeljük a dolgok térbeliségét, vagyis képzeletünkben reintegráljuk az épületek háromdimenziós reprezentációját. (Elnézést ezért a talán fölösleges terminus technicus-ért. Csupán arra akartam utalni vele, hogy a kognitív pszichológia pontosan körülírja az emlékezet, a képzelet és a valóság közötti határokat.) Ez utóbbi képesség nem adatott meg mindenkinek. De ha összeáll is a kép, az akkor is csak „reprezentációja" a valóságnak, melyet nem pótol semmilyen virtuális másolat. Egészen más egy épületben járni, és ugyanazt televízión megnézni. Igaz, ezt a távolságot a (mű)alkotás és annak befogadója között már régóta észlelhetjük, és ennek az elidegenítettségnek a tényét esztétikai kategóriává emelte az avantgárd művészete, de ezzel még nem vált kizárólagossá, vagy egyedül uralkodóvá és szükségszerűvé. Az épülethez tapadó szellemi tartalmak vonatkozásában még töredezettebb a kép. Igaz, ezeket lehet a leginkább intellektuális úton megidézni, vagyis az épület története, a történelem „tudása" révén, illetve gondolkodás, meditáció révén válnak elérhetővé. Példának okáért: miközben azt állítjuk, hogy itt állt egy királyi palota, óriási különbség van a között, ha egy üres mezőre, esetleg szanaszét heverő kövekre, netán térdmagas falcsonkokra mutatunk, vagy ezzel szemben épület formájú objektumra. A rom ugyanis nem csak arról beszél, hogy itt állt egykor a palota, és ekkora volt a kiterjedése, hanem arról is, hogy elpusztult. Az idő kérlelhetetlen lenyomata, a pusztulás szimbóluma. A megfoghatatlan idő romantikus megjelenítésére kiválóan alkalmas, nem véletlenül alkalmaztak műromokat a szentimentális stílusú kertépítészetben. Ugyanakkor számtalan esetben tudjuk, hogy miként zajlott le pusztulásuk. Váraink esetében eszünkbe jut a Rákóczi-szabadságharc utáni Habsburg megtorlás, egy-egy természeti katasztrófa, és az emberi pusztítás vagy gyakorlatiasság - ha úgy tetszik -, hiszen használaton kívül került épületeink sokszor azért váltak rommá, mert kőbányának használta őket későbbi korok élelmes lakossága. Az ilyen típusú „barbarizmusra" már a zsámbéki templom ügyében is felhívta a figyelmet maga Möller István.

2 Végül kerekre zárva a romlás témáját, beszél a rom arról is, hogy az utókor miként bánik a történelem e monumentális tárgyi emlékeivel. A rom tehát az élő műemlék fogalmának tükrében: egy megcsonkított, hol tetem, mely nem csak egykori nagyságának, de pusztulásának is mementója. Etikai döntés kérdése, hogy közülük mi a fontosabb, szakmai kérdés pedig az, hogy a döntés után mi és hogyan valósítható meg. A visegrádi palota viszont lassan újjáéled, mert vannak, akik életre keltik. (Rajtuk nem csak a vele foglalkozó kutatókat értem, hanem a 20. század magyar társadalmát is, mert nem csupán a kutatáshoz, hanem a fenntartáshoz is biztosította az anyagi feltételeket.) Lux Kálmán szerint 1916-ban már Küfer Béla azonosította a palota helyét, és Schulek János 1934-ben Gerevich Tibor utasítására kezdett ásatásokba.

3 Ezzel megfordult az - az 1544-től kezdődő - folyamat, mely fokozatos pusztuláshoz, kis híján elfelejtéshez vezetett. A palota 1934-1946 közötti feltárása tehát egy építész vezetésével zajlott a MOB (Műemlékek Országos Bizottsága) megbízásából, bár jelentősebb helyreállítás