Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

MŰHELY - Tolnai Gergely: Táguló lehetőségek – egy kiállítás margójára

8. Budapest, már lebontott óvófülke a valaha volt Vizafogó vasútállomás területén. 1998. Fotó: Tolnai Gergely voltak olyan munkahelyek, amelyeket az utolsó pillanatig sem lehetett elhagyni. Míg az esztergák mellől az emberek a légiriadó elrendelésekor, gépeiket leállítva levonulhattak az óvóhelyekre, addig a csapolás előtt álló nagykohót, a vasúti vagy villamos üzemnek energiát adó generátorokat, a vízellátást biztosító szivattyúkat nem lehetett órákig leállítani és/vagy felügyelet nélkül hagyni. Ezért az ilyen munkahelyekre kis beton óvófülkéket telepítettek - általában kúpos, egy-két figyelőréssel és szűk ajtóval ellátott, 15-35 cm falvastagságú létesítményeket -, melyekbe akkor menekültek a beosztottak, amikor a közvetlen támadás megindult. Hasonló bunkerek a vállalatok bejáratai mellett is fellelhetők voltak a portaszemélyzet részére, hiszen pont a légitámadásoknál nem lehetett bezárni a kapukat. Az esetleges káreseménykor a felvonuló központi mentőerők elől nem szabadott eltorlaszolni a bejutás lehetőségét. A vasúti csomópontoknál pedig az állomások két végén, a váltóállító tornyok és váltóőrházak közelébe telepítettek ilyeneket, hiszen a gördülőanyag kimenekítése általában egészen a bombázás megkezdéséig folyt, ehhez pedig a váltók folyamatos állítása szükséges, így az azokat kezelő személyzetnek nem volt ideje az óvóhelyre bezárkóznia, illetve jó messzire elfutnia.

15 (8. ábra) Természetesen ezek az óvófülkék kis falvastagságuk miatt csak a szilánkok, a repeszek és a leomló épületek romjai ellen védtek. Sem egy telitalálat, sem a közelben robbanó, nagy feszítőerejű rombolóbombák légnyomása, sem a harc- és füstgázok, sem a tüzek ellen nem biztosítottak megfelelő védelmet. De amikor az udvaron vagy a fölsőbb szinteken robbanó bombák döntötték romba az épületeket, akkor megvédték a bennük tartózkodókat.