Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2001 szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2001)
MŰHELY - Pintér Farkas – Szakmáry György - Lővei Pál - Tóth Mária - Deményi Attila: „Vörös márvány” faragványok nyersanyaglelőhelyeinek kutatása
A vizsgálatokhoz számos magyarországi történelmi jelentőségé' településről műemléki mintákat, valamint különböző „vörös márvány" kőfejtőkből bányamintákat gyűjtöttünk. A gyűjtés után a vizsgálatokat a minták kőzettani feldolgozásával folytattuk. Ennek során makroszkópos és mikroszkópos (vékonycsiszolati) megfigyeléseket végeztünk. A műemléki minták nyersanyagának eredethatározásában kulcsszerepet játszottak a stabilizotóp-geokémiai vizsgálatok. A „vörös márvány" bányászata a római időkig vezethető vissza, abban az időben azonban még csak a bányahelyek környékére korlátozódott a kőanyag használata. A gerecsei vörös márvány művészi igényű felhasználásának legkorábbi nyomai Esztergomban lelhetők fel. A Szent Adalbert-székesegyház 1196 előtt elkészült, nyugati díszkapujának - Porta Speciosa - alaptónusát a vörös színű kő adta, és a székesegyház díszéhez további, márványból faragott részletek is tartoztak. A vörös márványnak a „felfedezésében" feltétlenül szerepe lehetett a bizánci udvarban nevelkedett III. Béla királynak (1172-1196), a vörös márvány porfírhoz hasonló színe ugyanis a késő római császári hagyományokat folytató, bizánci udvari reprezentáció egyik kifejezési formáját volt hivatva pótolni. A 13. században az esztergomi anyaghasználat már elterjedt: a vörös márvány emlékek feltűnnek a kalocsai székesegyházon, a székesfehérvári prépostsági templomon, a pannonhalmi, somogy vári, vértesszentkereszti, pilisszentkereszti, pusztaszeri, ellésmonostori, csoltmonostori apátságokban, az óbudai királyi palotán, Pápocon. A vörös márvány középkori alkalmazásának első korszaka a 12. század utolsó negyedétől a 13. század 70-es éveiig kísérhető nyomon. A korszakot végigkísérik a királyi család megrendelései Esztergomban, a magyar királyok székesfehérvári temetkezőhelyén, a pilisszentkereszti ciszterci kolostorban, Óbudán és a Buda melletti Margitszigeten, de a vörös márvány emlékek előfordulásának földrajzi keretei ebben az időszakban még meglehetősen korlátozottak voltak. A királyi kegy tette elérhetővé a vörös márványt a főpapság számára. A vörös mészkő bányahelyeit kezdetben a király birtokolta. 1204 előtt adományozta Tardos egy részét Imre király (1196-1204) az esztergomi káptalannak márványfejtésre, Süttőt pedig Zsigmond (1387-1437) adta 1388-ban az esztergomi érseknek. Az 1270-es évek elejét követően a vörös márvány Magyarországon „eltűnni látszik", hiányoznak az emlékek - valószínűleg eredetileg se nagyon készültek. Az újabb, eleinte szórványos felhasználását néhány sírkőlap jelzi a 14. század közepén. Az igazi „áttörést" a kb. 1360-1380 közötti időszak hozta: a sírlapok ábrázolási típusának keresztes ábráról címeresre változása, a gótikus majuszkula felváltása a gótikus minuszkulával, valamint az egyéb - főleg helyi - kőanyagok rovására a vörös márvány gyors elterjedése egyidejűleg zajlott le. Mindennek hátterében Nagy Lajos király (1342-1382) udvarának a délnémet vidékek művészete, heraldikai reprezentációja felé fordulása húzódhatott meg. A vörös márvány igen gyorsan elterjedt mind társadalmilag - az arisztokraták, alacsonyabb rangú nemesek, egyháziak, polgárok között -, mind földrajzilag: az 1541/43-ig (Buda, illetve Esztergom és Tata, valamint így a Gerecse vidéke török kézre kerüléséig) terjedő nem egész két évszázadnyi időszakból ismertek vörös márvány sírkövek délen a mai Horvátország és Vajdaság (ma Jugoszlávia), keleten
