Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2001 szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2001)

RÖVID JELENTÉSEK - Monok, ún. kiskastély, Széchenyi utca 12. (Feld István - Simon Zoltán)

MONOK, ÚN. KISKASTÉLY, SZÉCHENYI UTCA 12. A település központjában, kiemelkedő' dombhát északi végén álló, eddig irodának használt kisméretű kastély utolsó formáját egy, az 1960-as években végzett korlátozott (ásatással nem kísért) műemléki kutatást követő helyreállítás során nyerte el. 1999-ben a helyi önkormányzattól egy vállalkozáshoz került, s ez utóbbi szállodává kívánja alakítani. Ezzel kapcsolatban került sor 2000 áprilisában egy kéthetes ásatásra és falkutatásra. E munka természetesen nem törekedhetett teljességre, célja elsősorban az volt, hogy a tervezett bontások, átalakítások és esetleges földmunkák során ne semmisüljenek meg építészeti és régészeti értékek. Munkánk megkezdése előtt a szakirodalom úgy vélte, hogy a kastély a környék egyik legkorábbi, még a középkor végén, 1526 előtt emelt nemesi lakóépülete, a Zemplén vármegyében fontos szerepet játszó Monakiak udvarháza. Ennek megfelelően, Feld István „16. századi kastélyok Északkelet-Magyarországon" (Sárospatak, 2000) kötetében is még az a felfogás olvasható, miszerint az épület északnyugati kerek saroktornya és az ahhoz csatlakozó, kétosztatú, alápincézett rész egy gótikus épület maradványa lehet, amelyet azután a 16. századtól bővítettek volna tovább. Kutatásunk azonban nem igazolt, az említett toronyhoz csatlakozó korai, egytraktusos épületmagot, hanem azt állapította meg, hogy valamikor a 16. század utolsó harmadában egy kéttraktusos, közel szabályos négyzet alaprajzú építményt emeltettek itt a Monakiak. Ennek volt szerves része az említett kerek saroktorony, sőt, az épület vele átlósan ellentétes, délkeketi oldalán egy téglalap alaprajzú, ugyancsak toronyszerűén kiugró épületrész is megépült ekkor. Nagyon valószínű, hogy az építtető a család egyik legjelentősebb tagja, Monaki János volt, aki a 16. század végén Fülek vára királyi kapitányi tisztét töltötte be. Bár kézenfekvőnek tűnt, hogy a faluban már évszázadok óta birtokos család korábbi lakóhelyét is ezen a területen keressük, a belsőben, illetve a homlokzatok előtt húzott - csupán vékony rétegsort átvágó - árkokban azonban egyetlen középkori lelet sem került elő. A nem túl nagyszámú, részben már korábban feltárt reneszánsz műrészlet - így az északkeleti nagyterem egyszerű, félköríves ikerablakai és az egyik osztófalban már másodlagos helyen található ajtó -, de főként az előzőekben leírt szabályos jellegű, s a környéken inkább 1590 körül kedvelt alaprajz nem szólnak a fenti korhatározás ellen. Kiderült továbbá, hogy a kastély alsó szintjének alá nem pincézett részei eredetileg nem voltak lakhatóak, alacsony belmagasságuk eleve csak alárendeltebb, mintegy „szigetelőszint" funkciót engedett meg. Ugyanakkor azt is megállapíthattuk, hogy a külső falak magasabbra emelkedtek, mint a legkorábbi emelet (lakószint) födémé, azaz minden valószínűség szerint az épület eredetileg pártázatos lezárású lehetett. A legkorábbi kastély nyílásrendszere, lépcsőfeljárójának helye nagyrészt meghatározható volt, már amennyire ezt az épület jelentős 17. századi, majd főleg 18. századi átépítése lehetővé tette. Az előbbiek során épült be a kastély délnyugati sarokrésze, ekkor pincézték alá utólag a kerek toronyhoz csatlakozó északnyugati szobát is, s a homlokzat új, ún. futókutyás festett díszt kapott. Végül az 1780 előttre helyezhető nagy átépítés mindenekelőtt jelentősen, „feltolta" az emeleti járószintet, elbontva az említett pártázatot, az azt hordó attikafalat használva fel az új födém számára. Elfalazták a korábbi ablakok jelentős részét, kívülről rézsűs támfallal támasztották meg a keleti homlokzatokat, s végül ekkor