F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

MŰHELY - Buzás Gergely: A múlt rekonstruálása avagy a tudós felelőssége

A magyar középkori építészet kutatója hasonló helyzetben van, mint az antik építészet vagy Cluny kutatói: a kulcsemlékek elpusztultak, csak töredékek és régészeti kutatások eredményei állnak rendelkezésünkre. Az első próbálkozások a fontos emlékek tudományos igényű rajzi rekonstruálására már a 19. században megtörténtek, példaként említhetjük Henszlmann Imre székesfehérvári I. Lajos síremlék rekonstrukcióját. E műfaj legnagyobb hatású művelője Kenneth J. Conant kortársa, Lux Kálmán volt, aki szinte az összes jelentős magyarországi középkori épületnek megrajzolta rekonstrukcióját. A második világháború utáni korszak máig példamutató, a hitelesség maximális igényével fellépőrekonstruktőre Szakái Ernő, aki különösen első jelentős munkáin, a visegrádi kutaknál mutatta be e valóban tudományossá fejlesztett módszer teljes eszközkészletét. A kutak rajzi és makett rekonstrukciója mellett összeépítette az eredeti töredékeket, illetve az egyik kút eredeti méretű és anyagú másolatát is elkészítette. De ami a leglényegesebb, nem bízta minden ismeret rögzítését a képi rekonstrukciókra, hanem részletes tanulmányokban ismertette a rekonstrukció folyamatát. Ennek köszönhetően rekonstrukciói ma is pontosan ellenőrizhetőek, jól elkülöníthetőek bennük a különböző hitelességű elemek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy újonnan előkerült töredékek alapján lehetőség van e rekonstrukciók továbbfejlesztésére, pontosítására is. Sajnos ez a részletes dokumentálás és publikálás későbbi nagy művein: a siklósi és a székesfehérvári zárterkélyeken már háttérbe szorult, illetve el is maradt. Pedig a tudományos rekonstrukciónak éppen összetettsége okán maximálisan ki kell használnia az emberi kifejezési lehetőségek teljes skáláját. A rekonstrukció hitelét és pontosságát éppúgy csökkenti a szöveges leírás elhagyása, mint a képi rekonstrukció háttérbe szorítása. A magyar középkori építészettörténet kutatásának pedig nincs más lehetősége, mint a Szakái Ernő által kidolgozott úton tudományos alapossággal rekonstruálni az épületeket, mert e nélkül az építészettörténet helyett legfeljebb az alaprajzok és kőfaragványok történetét írhatjuk meg. A konferencia, amelyen a fenti előadás elhangzott - mint előre számíthattunk is rá - korántsem vezetett a képi rekonstrukciós módszerek alkalmazásában valamiféle konszenzus kialakításához a hazai tudományban, sőt inkább a vélemények megmerevedését, frontok kialakulását eredményezte. Látva ezeket a következményeket, a kutatókban felszínre kerülő indulatokat, amelyek kevéssé szolgálják a kutatás érdekeit, ma már inkább nem tartanám meg ezt az előadást. Tudományos háborúskodásaink ideje alatt ugyanis végleg elveszni látszik tudományunk értelme, hogy megszerzett ismereteinket továbbadjuk embertársainknak. Mára hazánkban végzetesen kettévált a tudomány és az ismeretterjesztés. Ez utóbbi gyakorlatilag kikerült a hazai szakemberek, de néha már egyáltalán a szakemberek kezéből is. Ez éppúgy igaz a könyvkiadásra, mint a sajtóra, televízióra, történeti fdmekre, rendezvényekre, művészetekre, mindazon területére a kultúrának, ami kapcsolatba kerül a történelemmel. Sőt igaz ez a műemlékvédelemre is. Miközben mi kutatók gyilkos vitákat folytatunk arról, hogy az egyik műemléken szabad e visszahelyezni a középkori kőkeretet a helyére, máshol középkori falak és boltozatok lerombolása árán épülnek korunk monumentális emlékművei. Miközben a legkiválóbb műemlékvédők erejüket nem kímélve harcolnak az ellen, hogy egy modern ház nehogy hasonlítson arra a régen elpusztult 19. századi villára, amelynek a helyén épül, tehetetlenek vagyunk egy bankkal szemben, amely néhány utcával arrébb egy egész római-ko-