F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

MŰHELY - Buzás Gergely: A múlt rekonstruálása avagy a tudós felelőssége

MŰHELY 19 Búzás Gergely A MÚLT REKONSTRUÁLÁSA AVAGY A TUDÓS FELELŐSSÉGE A rekonstrukció minden múlttal foglalkozó tudomány alapvető célja és kutatási módszere, így igaz ez a múlt tárgyi kultúráját tanulmányozó régészetre és művészettörténetre is. A történelmi tárgyak anyagukban, formájukban és környezetükben alaposan megváltozva maradtak csak ránk, így ha történeti forrásként kívánjuk értékelni őket, alapvető feladatunk a rekonstruálásuk. A rekonstrukció lényegében a kutató által elvégzett szellemi tevékenység, amelynek megjelenési, kifejezési formája - miként minden más emberi szellemi tevékenységé is - az érzékek útján történik, ezáltal lehet szöveges, képi, plasztikus, térbeli, sőt - mint erre ma már van példa is - szaglás útján is érzékelhető változata. Amiként a kifejezési módok mindig visszahatnak az emberi gondolkodásra, a kutatót is alapvetően befolyásolja a rekonstrukció szellemi tevékenységében az, hogy szövegben vagy képben is elvégzi-e a rekonstrukciót. Hogy mely módszert választja és melyik segítségével érheti el a legjobb eredményt, azt általában az egyéni beállítottságok befolyásolják legerőteljesebben, pedig az objektív adottságok: a tárgy jellege és a rendelkezésre álló forrásanyag szintén megkívánja olykor a rekonstrukciós módszer megválasztását. Ennek ellenére mind művészettörténész mind régész körökben gyakran találkozunk bizonyos, főleg képi rekonstrukciós módszerek kategorikus és merev elutasításával. Ennek forrását alighanem abban a régi kulturális hagyományban kereshetjük, amely mindig is viszolygott a képi ábrázolásoktól, mert annak sokkal nagyobb valószerűségét, mintegy misztikus valóságtartalmat tulajdonított. Ez a gondolkodásmód olyan keskenynek érezte a mezsgyét az ábrázolás és a megidézés között, hogy a bálványimádástól való félelmében inkább elvetette az ábrázolás lehetőségét is. Míg ezek a viták a múltban elsősorban vallási téren dúltak, az új korban egy új témában kerültek felszínre. A 19-20. század csaknem vallásos szintet elérő műtárgy- és műemlékkultusza létrehozta a maga templomait és papjait, akik éberen őrködnek a műtárgyak és műemlékek érinthetetlensége felett. E tárgyak és épületek a maguk esetlegesen fennmaradt formájában, titokzatos félhomályba burkolva csak a beavatott szem előtt vallhatnak magukról, és a szakmai nyelv különböző világnyelvekből összeválogatott és érthetetlenné torzított szavaiból szerkesztett szertartáskönyveiből csakis a hozzáértők szerezhetik meg róluk - a jobbára csak őket érdeklő - titkos ismereteket. A tudatlan laikus csak arra méltó, hogy az üvegen át kellő áhítattal tekintsen a számára érthetetlen és felfoghatatlan, de magasztos és méltóságteljes tárgyra, legyen az akár egy ikon, vagy egy tejesköcsög, akár egy katedrális vagy egy istálló. A laikust meg kell védeni attól, hogy rájöjjön: ez a tárgy épp olyan hétköznapi tárgy volt, amilyenek őt is körülveszik, és készítői meg használói is épp olyan hétköznapi emberek voltak, mint ő maga. Mihez vezetne az ilyen szentségtörés? Hová lenne a múzeumok és a műemlékvédelem méltósága? Márpedig ha érthető nyelven, érthető rajzokon, maketteken, számítógépes modelleken, netán felépített rekonst-