F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

SZEMLE - Magyarország építészetének története. Szerk. Sisa József és Dora Wiebenson (Mendöl Zsuzsanna)

A két világháború közötti periódus és a háború utáni, napjainkig tartó építészet alakulását Fer kai András foglalta össze. Szükségszerűen itt részletesebben ki kellett térnie a társadalmi, politikai, ideológiai változásokra, és az építésirányítás, az építészi munka szervezeti kereteinek és feltételeinek változására. E két fővároscentrikus fejezetnél az illusztrációk túlnyomóan a modern építészet alkotásait mutatják, így a hivatalos, neobarokk eklektika megléte és aránya kevésbé érzékelhető. Ez ilyen terjedelem mellett tulajdonképpen nem is róható föl a szerzőnek, de akkor legalább a jegyzetekben, vagy az irodalomjegyzékben ajánlhatta volna a Magyarországi művészet története (főszerk.: Aradi Nóra) 7. köteteként 1985-ben megjelent, Kontha Sándor szerkesztette „Magyar művészet 1919-1945." kötetét, bőséges példatárával. Csupán apró pontatlanság, de túl familiárisán hangzik a „József Műegyetem" említése (207. old.), aminek Magyar Kir. József Műegyetem volt a hivatalos neve. A legnehezebb és leghálátlanabb feladat a kortárs építészetről szólni, s Ferkai ezt kellő diplomáciával teszi. Itt jó, hogy kevés képet hoz ebből az időszakból, mert így kevéssé érzékelhető a kortárs építészet kaotikussága. Már az előző fejezetnél is hiányzott, de ennél még inkább Rados Jenő Magyar építészettörténetének (2. kiadás Bp. 1971) említése, illetve szerepeltetése a fejezet jegyzetanyagában vagy irodalomajánlásában. Annak bőséges képanyaga és tárgyalási módja az építészeti feladatok szerint: a lakóépületek és lakótelepek, mezőgazdasági és ipari épületek, közlekedés és egyéb, különleges célú épületek csoportosításában jól áttekinthető rendszerben közvetítette az 1945 utáni két évtized építészetének értékeit. Bár a Szcndrői Jenő szerkesztette albumokra (Magyar építészet 1945-1970. Bp. 1972.) hivatkozik, s ennek képválogatása is megbízható és jó forrás e fejezet kiegészítéséhez. Az utána következő évtizedek építészetének tárgyalásában nagyon a külföldnek szánt szemlélet érvényesül, amely főként a nyugati kapcsolatokra, a Dániát járt és a Goldfinger Ernő támogatásával vagy külföldi irodákban gyakorlatot szerző építészek munkásságára összpontosít, illetve a nyugati építészeti irányzatok dekonstrukció, empirikus, regionalizmus irányzatainak hazai párhuzamait mutatja, s az ideologikus élő építészet és organikus törekvések egyre terebélyesedő mozgalmának tevékenységét tárgyalja. A high tech-re ugyan (a Finta-féle szállodaépítkezéseken kívül) nálunk alig akad példa. Ferkai a kompromittálódott modernség nyomdokain járó kortárs épületet már nem hoz, úgy tűnik, hogy már nincs is ilyen, vagy éppen a „kellemes tömegalakítás és mértékletesség," a szélsőségességektől, sallangoktól való tartózkodás nemzeti jellege most van kihalóban. A nemzeti hagyományként aposztrofált sátorszerű, „földig tető," csüngő ereszes és a tetőtobzódások expresszív, színpadias „architekture parlante"-ja, sajátosan hazai posztmodernsége mellett a szerző is vonzódik a téglafalakat, a természetes anyagokat mértéktartó, tájbaillő formálással alkalmazó rcgionalizmushoz (Mónus János, Nagy Tamás, Turányi Gábor). Az amerikai Mall-ok dimenzióival vetekedő Hatytyúház (Nagy Ervin terve), környezetéből kirívó formalizmusa csupán egy szolid „furcsán fest" megjegyzést kap. Hasonlóan az előbbiekhez az útkeresés végletessége jellemzi a dekonstuktivista vonalat, ami szerintem inkább kiállítási építészet. E fejezetben az élő építészet és az organikus törekvések bemutatása kap kitüntetett figyelmet. A benyomuló külföldi tőke behemót üzletközpontjai mellett a hazai építészek különbözőségünk és integritásunk meg-