F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1998/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1998)

KIÁLLÍTÁS - Cs. Plank Ibolya: Cianotípiák Énlakáról. Galacanu Efstatia kiállításáról

negatívval együtt, és napfényen kontaktolják. Miután a megvilágított részek elérik a szürkés-kék színt, a kópiát kimossák majd fixálják. Ennek során a fényt nem ért részek kioldódnak papírból, fehér színt hagyva maguk után. A cianotípia rendkívül tartós pozitív eljárás, kötőanyag nélküli felülete a fotográfia egyik legősibb eljárásához, a talbotípiai sópapírhoz hasonló. Az eljárás felfedezője Herschel Sir John Frederick William (1792-1871) angol csillagász, aki rendkívül sokat foglalkozott fényképészeti kérdésekkel. 1842-ben adta közre a kéknegatív eljárás, azaz a vassókkal való fénymásolásra vonatkozó vizsgálatainak az eredményeit. Korábbi felfedezései a mai fényképészet alapkérdéseinek megoldását segítette elő. A legfontosabb ezek közül az volt, amikor 1819-ben felfedezte, hogy a nátrium-tioszulfát (fixírsó) oldja az ezüst-kloridot. Ezzel gyakorlatilag megoldotta a képek állandósításának a több évtizedes problémáját. A múlt századi magyar fényképészetben a cianotípia legismertebb művelője Veress Ferenc erdélyi fényképész volt. A digitális technikákkal feljavított tökéletesen színhelyes és részletgazdag képek századában különlegesnek hatnak Efi 20. század végi cianotípiái. A határozott kontúrok, és éles vonalak nélküli képek felületén még a papír rostszerkezete is átüt. Érdekes tehát a kép technikája, mássága, de érdekes az a világ is, ami megszólal általa. Látszólag objektívek ezek a témák, hiszen jól tudjuk, a bemutatott helyszínek és a képeken szereplő személyek valóságosak. A néző mégis úgy érzi, hogy véget nem érő vállalkozásba kezd a kiállításon szereplő képek tanulmányozásakor. Minden kép mögött a jelentéstartalmak sokasága húzódik meg. Erdély kultúrájának és történelmének kis szelete tárul elénk. A fényképész szándékától függően jelen esetben Énlaka jelenébe kaptunk bepillantást, de oly erős a múlt ereje, hogy nem lehető kitérni előle. Ezt az érzést az archaikus technika még inkább felerősíti és hangsúlyozza. Efi nem önmaga fedezte fél újra ezt a rég elfelejtett eljárást, hanem saját útkeresése vezette arra, hogy megtanulja Vékás Magdolna fotóművésztől. 0 hosszú időn keresztül próbálkozva, lépésről-lépésre végigkísérletezve a módszer valamennyi csinyjátbinját, hívta életre a régi eljárást. Munkáját mégsem szabad másolásnak tekinteni, hiszen kettőjük témaválasztása és munkássága élesen különválik, külön utat jár és talán sohasem fog találkozni. Efi érdemét dicséri, hogy felfedezte ebben a 19. századi eljárásban a műemléki, vagy ehhez szorosan kapcsolódó témák modem korban való megújulásának lehetőségét, másságának és sokoldalúságának megjeleníthetőségét. Képeinek karaktere személy szerint engem arra indított, hogy ne csak „fény-képeknek", hanem ablaknak is tekintsem őket, amelyeken keresztül minden fontos és hiteles, ami a szemem elé tárul. Ritka érzés ez manapság. Úgy vélem, Galacanu Efstatiának sikerült informálnia minket benyomásairól, és cianotípiái révén szokatlan, de rendkívül szép, és lírai formában hallhatatlanná tette Énlakát. Kézzel fogható az a magasabb rendű közlési szándék, ami a fotográfust vezérelte. Igazán lényegesnek tartotta az egyre fogyó népességű kicsi falu utolsó rekvizitumainak a megörökítését. Az idő által kikezdett falak, bozótos kertek, használaton kívüli sütőházak, régi magyar parasztházak, iskolaterem, és természetesen a falu temploma. Ezek a témák vésődtek bele a fényképész által oly gondosan készített cianotípiákban, annak az eljárásnak a segítségével,