F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1997/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1997)
MŰHELY - Claudia Piovano: A siklósi plébániatemplom szentélyének falképei
Ii királyságban, amit stílusának sikere és elterjedtsége támaszt alá. Itt a Dómban festette meg a Sant Aspreno-kápolna falképciklusát, amelyet azután a 16. és a 17. században átfestettek, hogy később újból megleljék eredeti részleteit a lábazatnál. Ez valószínűleg egy ún. „pilóta" kísérlet volt, amelyben a mester mellett egy meglehetősen heterogén, római és helyi művészekből álló társulat dolgozott. A San Domenico-templom Brancaccio-kápolnájában viszont már egy válogatottabb csoport működött, itt már nem is érzékelhető a Sant Aspreno stilisztikai elmaradottsága. „Cavallini vitte Nápolyba az organikus egységbe szerkesztett tér és a több mint ezer éve elveszített, rendkívül finom optikai illúziókeltés kísérleti törvényeit." 22 Művészete azonnali visszhangra talált a helyi festők körében, akik fáradhatatlanul újra meg újra, még évekkel később, 1318-20-ban is elővették modelljeit, pl. a Santa Maria Donnaregina-templom falképeinek esetében. Ezek kivitelezésével az anyakirályné olyan Nápolyban alkotó, közép-itáliai festőket bízott meg, mint amilyen pl. Lello da Orvieto, a királyság cavalliniánus panorámákról neves festője. A cavalliniánus nyelvezetet azonban hamar magába fogadja, ha nem felváltja Giotto stílusa, akit valószínűleg a Santa Chiara-templom díszítésére hívtak Nápolyba az Anjouk. Giotto 1328 decemberében érkezett meg, s egészen 1333-34-ig itt is maradt. Olyan újításokat hozott, amelyek megfeleltek a város tekintélyének. Művészete azonban már előbb eljuthatott Nápolyba, mert a 13. század végétől megtaláljuk visszatükröződéseit. Érkezése óriási hatással volt a helyi művészetre, amely hamar meghaladta Cavallinit, hogy néhány már említett mester kivételével -, akik talán Mária királynő és udvartartása kissé konzervatív ízlésének megfelelve továbbra is a római festő által megnyitott úton haladtak - nagyrészt Giotto követőjévé váljon. Giotto első nápolyi megbízatása, mint már említettük, a Santa Chiara díszítése volt, de itteni tartózkodását jórészt a Castelnuovo-nak szentelte, hogy I. Róbert igényeinek megfelelően átalakítsa I. és II. Károly palotáját. A nagyteremben kapott helyet a Petrarca megénekelte, sajnos mára megsemmisült „Kiváló férfiak és hölgykíséretük" című falképe. Giotto legfőbb munkatársa a Castelnuovo-ban Maso di Banco volt, a Cappella Palatina feltételezett első mestere. A helyi festők inkább az ő stílusához alkalmazkodtak, mint Giotto nyelvezetéhez. 1382-ben a mester nápolyi követői között említhető Roberto d'Oderisio, az Incoronata templombeli Bibliai történetek alkotóját, akit Pujmanová a cseh festészettel 23 hoz összefüggésbe, és Pietro Orimina-t, aki De Castris szerint 24 maga lenne a Maestro delle Tempere Francescane, akinek a brnói tabernákulumot tulajdonítják. Utóbbi expresszionista, kissé archaizáló stílusában keverednek a Giotto-i elemek valamint Lello da Orvieto szintézisén keresztül a vegyes eredetű, nápolyi cavalliniánus és umbriai források. Simone Martini művészete kisebb hatással volt Nápolyra. A San Ludovico di Tolosa che incorona il fratello Roberto d'Angio 1317-ben érkezett a városba, és hatása amilyen hirtelennek olyan rövidnek bizonyult. Többi, 1326 utáni művének még csak ideje sem volt arra, hogy bármiféleképpen is befolyásolja a helyi művészetet: néhány év alatt Giotto és műhelyének stílusa került a figyelem középpontjába. Martini hatása csak jóval később kimutatható, de akkor már inkább áttételesen, közvetítők útján, meglehetős változásokkal, és egy olyan kulturális közegben, amely a helyi művészek számára már nem tette lehetővé eredeti jelentésének megértését.
