F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

TANULMÁNY - Szabó Zoltán: A szentté avatott Imre herceg kultuszának kérdése a székesfehérvári prépostság Nagyboldogasszony templomában

az új köpenyezések három-három oldalról körülveszik az eredeti pillérmagokat, addig negyedik oldalukkal mind az északi mind pedig a déli sarokbefordulásuk után megállnak a két pillér közötti síremlék továbbélő felmenő fala mentén. Ennek az elrendezésnek nyomait őrzi a P.II. pillér északkeleti sarokbefordulása, ahol a későbbi visszafaragások ellenére még jól nyomon követhetők a köpenyezés beforduló kősorai (4. ábra/AB). Amennyiben a pillérek északi bővítéseiben másodlagos helyzetben lévő faragványos kövek valóban az ekkor még átörökített sírépítmény részei, úgy feltehető, hogy későbbi szétbontásukig azok is változatlan formában álltak fenn az Anjou-kor első szakaszában. Megváltoztatták ugyanakkor a déli, tágabb sírkörnyezet határoló síkjain álló felépítménynek a járószinthez csatlakozó részét. Amíg a terület déli határát kijelölő, mindkét oldalról és felülről is lábazatszerűen burkolt osztófalalapozás kiemelkedett a környező járószintek síkjából, addig az Anjou-kori átépítésekkel egyidőben e tér jellegén is változtattak, ugyanis az osztófalalapozás oldalait és koronaszintjét fedő addigi burkolatok visszabontása után a zárósíkot dél felé mozdították. Ennek érdekében a felszabaduló koronaszinten az addigi alapozástól teljesen eltérő színű és anyagú, apró kavicsos, törtköves alapozási réteget (8. ábra/AK) terítettek el, a fal elé pedig egy olyan az eddigiekből már jól ismert durva mészkő kvádersort fektettek le, amely lépcsőalapozásként azt jelzi, hogy az új szerkezet a közrezárt kultusztér teljes területének az Anjou-kori pillérek mellett ma is mérhető 110,16-18 szintig való egyöntetű kiemelését eredményezte. Ehhez hasonló megoldást pontosan ugyanilyen falszélességek, falazási módok, kötőanyagok, visszabontási-, valamint járószint viszonyok mellett, ismét csak egy helyen, az István-sír nyugati bővítményénél látunk. A területet vörösa mészkő táblákkal borították. Jelentős részletek maradtak meg e burkolatból a P.II. és P.III, pillérektől északra, valamint az P.I. pillértől keletre (8. ábra/VM). E pillérektől délre a Romkert 1938-ban elkészült déli támfalának építése ugyan elpusztította a korábbi nyomokat, ám Henszlmann 1862-ben még a sír délnyugati sarka előtt is talált a fentiekkel megegyező szintű vörösa mészkő burkolat elemeket (9. ábra/VM). „...e táblák egyike megkövesült ritkább nagyságú ammonitest fogadott magába, miért is a n. múzeumba küldetett."- írja művének 159. oldalán.

43 Az ekkor még a déli osztófal megemelt alapozására is ráfedő, ám a későbbiekben onnan elmozdított vörösa mészkő tábláknak eredeti helyzetben és szintben az alapozásba ágyazottan fennmaradt darabjai két helyen még ma is láthatók (8. ábra/V). Hasonlóképpen látható és mérhető volt 1995-ben a durva mészkő kváderes lépcsőalapozásnak a P.III, pillér déli oldalához csatlakozó, észak-déli irányú záróeleme (8. ábra/HSZ), melyet a pódiumot délről kísérő társaihoz hasonlóan, további alapozás nélkül fektettek le a csatlakozó 109,80-86 körüli járószintre. Henszlmann ásatási rajzán az P.I. pillér délkeleti sarkától délre látható vörösa mészkő táblasoroknak (9. ábra/VM) valamely, térben tőlük egykor nyugatra lévő, ám akkora már elpusztult elemhez, szegélysorral való csatlakozásra utaló fektetési rendjéből ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az így kiemelt sírkörnyezet keleti határa megegyezett az P.I. pillér Anjou-kori bővítésének keleti határával. A főhajó, illetve a déli mellékhajó egyéb helyein, - amint arról a P.III, pillér nyugati bővítményének alsó kősorához csatolha-