F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

ELMÉLET - Lővei Pál: A közelmúlt emlékeinek műemléki védelméről

ifjabb generáción belül mutatkozott meg: a két évvel korábban elbontott, egyedüliként ismert - és ezáltal „történeti" - tetőszerkezet aszimmetrikus, esetlegesnek tűnő formálását a helyreállítás tervezője, alapvetően esztétikai megfontolásból, igaz, azt „történetileg" is magyarázni próbáló módon, egy ebben az esetben alighanem sohasem volt, mindenesetre dokumentálhatatlan szimmetrikus formára kívánta cserélni. Ez a szemlélet alapvetően a 19. század második fele felfogását hívja életre, miszerint a modern kor építésze, építészettörténeti-formai képzettsége folytán, képes és jogosult az elmúlt korok következetlen építészeti formálását felülbírálni és kijavítani. A Népstadion-vita, amelyben a történeti objektivitás és a szubjektív véleményalkotás csapott össze, azonban arra is rámutat, hogy a nemzedéki ellentétektől sem mentes a mai magyar műemlékvédelem. Az ötvenes évek épületeit az azt a kort fiatalon átélő, ma idősebb szakemberek nem tudják személyes „élményeiktől" elvonatkoztatva, objektívan értékelni. (Lehet, hogy a mai középgenerációnak is hasonló lesz a hozzáállása majdan a hetvenes-nyolcvanas évek emlékeihez, de ennek egyelőre legalább is a műemlékvédelemben tevékeny művészettörténészek körében - nincs nyoma.) Az biztos, hogy az utóbbi fél évszázad emlékeinek értékelése nem mentes a buktatóktól: annyi „az élő építész alkotása ne legyen műemlék" elvéből feltétlenül figyelembe veendő, hogy a védetté nyilvánítás a „műemléket" alkotó, még gyakorló építészek piaci felértékelődéséhez vezethet, és így közvetlen anyagi következményekkel is járhat. A védelemért indított, a műemlékügyet kellemetlen helyzetbe hozható harc tehát egyáltalán nem elképzelhetetlen. A döntések ilyen szempontból kevésbé lennének támadhatók, ha a még élő építészek alkotásaival kapcsolatos döntéshozatalban az építészek szervezetei nem vennének részt, csak - vállalva a kisebb tévedések, hiányosságok lehetőségét és felelősségét is - művészettörténészek és a gyakorlati építészettel minél kevesebb kapcsolatban álló, építészettörténeti kutatásokkal foglalkozó, fiatalabb építészek. Az OMvH és az Építészeti Múzeum munkatársai, valamint az egyes témák felkért szakértői jöhetnek szóba. Az alábbiakban mellékletként szerepel is egy előzetes lista, amely nyilván bővíthető, javítható - hiszen összeállítása csak két személy ismereteit és felfogását tükrözi. Itt akár le is lehetne zárni ezt az írást. Az ezeken az ügyeken való hosszas gondolkodás azonban arról győzött meg, hogy valójában nemcsak az ötvenes-hatvanas évek emlékeinek megítéléséről volt szó és van szó - a tét sokkal nagyobb. A fenti problémák a magyar műemlékvédelem egészének válságába illeszkednek. Nem szervezeti válságról beszélek, mert bár arról is lehetne, de annak okai legalább részben a műemlékvédelmen kívüli körülményekben keresendők. Az igazi válság az eszmei tartalom tisztázatlanságából fakad. Ami szerintem alapvetően rányomja bélyegét az utóbbi másfél évtized műemlékvédelmére, az a történelmi szemlélet egyre jobban szembetűnő hiánya. Ha ugyanis a műemlékvédelem tárgya, a műemlék elsődlegesen történeti produktum, márpedig a törvényi szabályozás annak tekinti nálunk is („Műemlék a hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan ... emléke ...")'

1 és a világon mindenütt, akkor a műemlékvédelem történeti tudomány, a műemlékvédelemben dolgozók pedig - amennyiben jól végzik vagy jól akarják végezni munkájukat - szükségképpen történészek. Ez nem kizárólag a tudományos mun-