F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

SZEMLE - Baráti megjegyzések és kiegészítések Németh Péter írásához (Bóna István)

egy évtizeddel korábban magam is kénytelen voltam az „uszályban" utazni; ma is őrzöm azt a kb. 10 gépelt oldalt, amit az első Erdély történetéből, éppen a honfoglalás korral foglalkozó részekből ki kellett hagynom. No meg akkoriban magam is sodródtam az „uszály" nyomában, lásd a váraink kazár eredetéről ugyanott írottakat! Munkámról azért nem írtam összefoglalást, mivel úgy éreztem, hogy a 46-47. lapokon adott történelmi áttekintés éppen ezt a célt szolgálja. 955-ig Magyarország a nyugatot támadó, agresszív hatalom volt, vezetőiknek éppúgy nem volt szükségük várakra, amiként hajdan az avarok és hunok vezetőinek sem volt. Az avarokon azonban messze túltettek abban, hogy az új hazában teljes biztonságban érezték magukat. Míg az avarok (s előttük a különböző germánok) több méter mélyre ásták el, mondhatnók rejtették el halottaikat, s mégis majd minden gazdag temetkezésüket kirabolták, addig a magyarok 30-60-80 cm „mélységben" hantoltak el kilónyi ezüst ékszereiket magukon viselő asszonyokat és másfél méteres ezüstveretes öveket viselő férfiakat, mégsem rabolta ki őket senki! Ez a vitathatatlan régészeti tény szilárd belső rendről és biztonságról tanúskodik, olyan viszonyokról, amilyenek a római kor óta nem fordultak elő a Kárpát-medence történetében! Nincs jele, hogy a sírban nyugvók, s a sírokat elrendezők bárkitől is rettegtek volna! Ne riogasson minket 1100 év után Németh Péter se a besenyőkkel, s az is kétségtelen: őseink hamar rájöttek arra, hogy I. Ottó nem tudja (és nem is meri!) kihasználni győzelmét. A 970. évi adrianupolisi vereség nyomában sem kellett bizánci támadástól tartani, a bizánci hadak csak Silistráig voltak képesek átmenetileg felhatolni. A honfoglalók sírjainak-temetőinek bizonysága szerint az összes „rettegés-elmélet" modem történészi spekuláció! Nem látom hát az okot, ami miatt 895-975. között a magyarok vezetőinek hatalmas föld-gerenda várak mögé kellett volna bújniuk. Na meg, ha a szóban forgó nyolc évtizedben várak tucatjai épültek volna hazánkban, akkor alighanem Magyarország lett volna Európa legmodernebb állama. Hiszen híres „Burgordnung"-ját I. Henrik a wormsi diétán 926 novemberében adta ki, s majd ennek nyomán építik, vagy építik át 927-936. között saját hazája, Szászország későbbi híres várait (Merseburg, Quedlinburg, Nordhausen, Gronau, Goslar, Werla, Pöhlde, stb), de ennek nyomán épül egy sereg Rajna-menti és dél-német vár is (például Ebersberg: 933). Itáliában a Po két oldalán 920-950. között nem kevesebb, mint 40 új vár és várfal építésére vannak okleveles adatok I. Berengartól - I. Lotharig, s mindezeket szintén a magyar támadók ellen! Abban viszont nagyon igaza van Németh Péternek, hogy az Árpádok korai várainak többsége határvár volt, vagyis az ország védelmét szolgálta. így van, de csak Géza korától, amikor a magyarság „beszorult" a Kárpát-medencébe. Ma már a „nagyvárakat", Szabolcsot, Bihart, Zemplént sem tartom 10. századi gerendavámak, különösen Bihart nem, amelynek korai keltezésében nagyot tévedtem. Viszont a borsodi ásatási tapasztalatok nyomán azt sem lehet kizárni, hogy Zemplén széltől védő kelta falai között benn lakott egy magyar katonai vezető és családja. Különösen nehéz kérdés Szabolcsvár, nekem legalább akkora gondot okoz, mint Németh Péternek. Nem azért, mintha azt vallanám, hogy az alsó, korábbi sáncot Szabolcs „nagyfejedelem" építtette volna - ez nem egyéb bizonyíthatatlan feltevésnél. Hanem a környezete miatt, amely arra utal, hogy a 10. század első felében erre felé a nagyfe-