F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

ELMÉLET - Lővei Pál: A közelmúlt emlékeinek műemléki védelméről

katársak privilégiuma vagy kötelessége, minden a döntésekben tevékeny szerepet vállaló munkatárs - területi felügyelő, építész tervező, kivitelező, fotós, még azt is meg merem kockáztatni, hogy jogász és pénzügyes - számára magától értetődőnek kellene lennie. Az utóbbi idők történései ezzel éppen ellenkező irányúak. Az építész-tudósnak a magyar műemlékvédelemben annak kezdeteitől folyamatosan jelenlévő típusa lényegében eltűnt. Utolsó, ma már nyugdíjban lévő, de még tevékeny képviselőit a hetvenes-nyolcvanas években rendre kivetette magából az építészeti osztály, példájukat akkor kifejezetten követésre méltatlanként állítva be a fiatalabb, kezdő munkatársak előtt. (Annak, hogy a hagyomány talán mégsem szakad meg teljesen, most mégis mutatkoznak bizonyos jelei.) Az építészeti önkifejezés hangsúlyozása főleg a nyolcvanas évek OMF-ére nyomta rá meghatározóan a bélyegét (ez nem jelenti azt, hogy ugyanezen időben ne születtek volna jelentős tudományos eredmények, azonban ezek hatása a tevékenység egészére, annak szemléletére a szükségesnél kisebb volt), de az akkori folyamatok „lendülete" - ahogy azt a fentebb leírt tető-probléma is példázza - esetenként máig ható. Az OMF építészeti teljesítményének egyhangúbbá válása, az utánpótlás képzésének hiányosságai ugyanakkor a kilencvenes évekre a műemlékes építészi szakma tekintélyének az átszervezések „eredményeiben" is megmutatkozó leértékelődéséhez vezetett. Az utóbbi évek OMvH-jára az államigazgatási szerep dominanciája jellemző. Nem kizárólag a felügyeleti munkára vonatkozik ez, az is példaértékű, ahogy esetenként a legszűkebben vett iktatási szempontok határozzák meg az elvileg minden munka alapját képező műemléki nyilvántartás tartalmi kérdéseinek kezelését. Az államigazgatás nem képes a súlyozásra, a törvények és rendeletek nem tudnak különbséget tenni a lényeges és lényegtelen között, az erők feleslegesen szétforgácsolódnak, még az alapjában műemlékellenes társadalmi közegen belül elérhető eredmények sem születnek meg. A történeti szemlélet hiánya sok okra vezethető vissza, ismereteim nem is elegendők ezek alapos feltárására. Nyilván közrejátszik az iskolai történelemoktatás általános válsága, a tananyag képlékeny volta, esetünkben talán felvethető a műegyetemi építészettörténeti oktatás perifériára szorulása is, a szakmérnöki képzés hangsúlya is inkább a technikai kérdéseken van, mint a történelmen. Valószínűleg a műemlékvédelemben tevékeny történészek se tettek meg eddig mindent a történeti szemlélet propagálása érdekében. Többször kellene felemelni a szavukat, világosabban kellene megfogalmazni véleményüket. A tennivalók sürgetőek, ha nem akarjuk, hogy a műemlékvédelemben a „dromosz-szindróma" végképp eluralkodjon. A lehető legszélesebb történeti megalapozottság nélkül ugyanis a műemlékvédelem nem műemlékvédelem, legfeljebb az épületgondozás egy - talán nem is annyira speciális - ága, amely legfeljebb csak hamis nosztalgiák pénzügyileg-gazdaságilag kiaknázható mértékéig törődik a történeti épületanyag értékeivel. Ennek a mértéknek az utóbbi évek tapasztalatai alapján legjobban a kibelezett belsőket övező körítőfalak vagy még inkább a pontatlan, a mai „igényeknek" megfelelő, külsődleges másolatok felelnek meg. Talán nem ezt az utat kellene járnunk.