F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

ELMÉLET - Lővei Pál: A közelmúlt emlékeinek műemléki védelméről

elvesztették az energiatakarékosság következtében. A mélyállomások legjellegzetesebb típusait képviselő Deák téri (amely egyetlenként tükrözi még felépítésében az ötvenes évek elejének terveit), Astoria (a többalagutas ún. budapesti rendszer prototípusa) és Moszkva téri állomások mindenképpen védelemre javasolhatók, ahogy az Astoria aluljáró is. A néhány fentebb vázolt esetben leírt burkolatcserék egy általános problémára hívják fel a figyelmet: az ötvenes-hatvanas évek jellegzetes technikáinak, anyaghasználatának akár teljes eltűnése is fenyeget. Egyre kevesebb helyen lelhető fel például a világháború után még magas színvonalon készített műmárványozás - főleg oszlopok dísze volt, néha egészen meglepő, egyéni színekben. Legutóbb a K&H Kereskedelmi Bank öltöztette új, az épülettől idegen, az utcáról is jól látható köntösbe Budapesten a Keleti Károly utca és a Mechwart tér torkolatában álló ikerépület egyikében (11. ábra) (II., Margit krt. 43-45.) a belső földszinti tér oszlopait. A márványozás technikája annyira elfelejtődött, hogy 1995-ben a szombathelyi székesegyház világháborúban elpusztult, késő barokk műmárványozásának pótlására már szakrestaurátorok is csak valami képtelen pótlék kikísérletezéséről számolhattak be a műemléki tervtanácson! Nem biztosított a kerámiaburkolatok védelme sem, a ma már esedékes tatarozások során elpusztulhatnak a hatvanas évekre jellemző, élénk színű csempeburkolatok (pl. az első lehetséges alkalommal eltüntették a Budapest, XIII., Pozsonyi út és Radnóti M. utca sarkán álló iskola - 1959-1961, M. Jutás Agnes és Pintér Győző - sárga és kék mellvédburkolatait). A hatvanas évek egynémely igényes foghíjbeépítésének fontos eleme volt a nyíláskereteknek, fémszerkezeteknek a csempeburkolathoz, színes vakolathoz, színes üvegből készült mellvédekhez kapcsolódó, átgondolt színezése. Manapság a lakóházakon gondolkodás nélkül színezik át az eredeti vakolatfelületeket, akár lakásonként is eltérően mázolják át az ablakkereteket. Nagyon oda kell figyelni, hogy maradjon az utókorra a jellegzetes, kis mozaikkockákból álló burkolatokból. Még a legnagyobb szabású homlokzati szobordíszek is egyik napról a másikra elpusztulhatnak, engedély és minden következmény nélkül, amire példa a Szabad Nép egykori székháza (1949-1951, Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3.) figurális kődombormííveinek (Beck András, Kerényi Jenő, Mikus Sándor) képtelen ideológiai szűklátókörűségről tanúskodó leverése a rendszerváltást követően. Talán a készülő műemlékvédelmi törvény épületrész védelmét is lehetővé tevő paragrafusa segíthet néhány valójában nem túl magas színvonalú, de jellegzetes, tört „mettlachi"-lapokból alkotott faldísz (falkép?) megőrzésében műemléki védelemre teljes egészében nem méltó épületek földszinti homlokzatain (pl. Budapest If., Margit krt. 61-63.), közösségi tereiben, presszó- és étterembelsőiben. Ez utóbbiakat egyébként is egyre inkább csak a Magyar Építőművészet fényképfelvételei őrzik az utókor számára, a kecskeméti Aranyhomok Szálló (1958-1962, Janáky István) éttermének korára jellemző, igényes alakítású belsejét például nem túl régen gyökeresen átépítették Casinóvá, ugyancsak Kecskeméten a Dióhéj Vendéglő legkisebb részletéig is átgondolt szocreál belső terét szokványos mai átalakítás tüntette el. A világháborút követő évtized színes kerámiadomborműveiből is sok elpusztult már, a Budapest V., Szent István krt. 21. alatti Apisz-üzlet már hiányos évszáma alapján 1945-46-ban készült sarokbejárata, vagy az egykori Úttörő Áruház