F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

ELMÉLET - Lővei Pál: A közelmúlt emlékeinek műemléki védelméről

letek körén belül a sokadik változat építészet- és művészettörténeti, és így műemléki szempontból még akkor is viszonylag kevésbé értékes, mint az első, az eredeti megvalósulás, ha különben annak valamennyi kvalitásával rendelkezik. Az 1956-ot követő kádári konszolidáció, a nyugat felé való óvatos nyitás, az életszínvonal emelésére tett erőfeszítések jellemzője volt például a turizmus fejlesztése, a külkereskedelem fontosságának hangsúlyozása, a motorizáció eleinte lassú fejlődése, de még a televíziós adások megindítása is. Ez a folyamat a megfelelő épülettípusok kialakulásával járt együtt. Az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének átfogó, sokoldalú vizsgálatokra alapozott, balatoni idegenforgalmi fejlesztési programja15 során, az 1958. évi brüsszeli világkiállítást követően, részben az ott vásárolt pavilonok felhasználásával nyílt meg a tihanyi Motel, amely később kiegészült a Tihany szállóval. Hamarosan felépült a siófoki szállodasor, nagy hotelek épültek Balatonfüreden és Balatonalmádiban. Emellett új szállodák nyíltak vidéki városainkban is. A tihanyi együttes ma már a múlté: a Motel épületeinek egy része menthetetlenül elhasználódott, helyükön üdülőfalu áll, a tájba formailag és színeiben (még az elsötétítő függönyök színhatásában is) gondosan beillesztett, arányos és szépen tagolt Hotel Tihanyt (1963, Kun Attila [1924-1983]) pedig még az 1980-as évek második felében úgy háromszorozták meg tömegében, tették tönkre homlokzattagolásában, rontották el színeiben, hogy senkiben fel sem merült, hogy itt valamilyen érték pusztul el. Ami a hasonló funkciójú épületekből most még védelemre javasolható - a siófoki négy szálloda együttese (Balaton, Lidó (7. ábra), Hungária és Európa Szálló, 1961-1966, Czigler Endre [1913-]) -, már nem a kor legkiválóbbja, mert bár a Balaton Szálló tervein alapult a Hotel Tihany is, de ahhoz mérten jelentős mérvű és sikeres változtatásokkal épült fel. Komoly kvalitásokat mutat azonban a tihanyi és siófoki szállodáktól jelentősen különböző Hotel Annabella Balatonfüreden (1965-1968, V. Pázmándi Margit [1930-1995]), amelynek feltétlenül a védendő emlékek között a helye (8. ábra). Az idegenforgalmi épületek jellemző típusát alkották 1960 táján a kisebb pavilonok is: merész vasbetonhéjával védelemre tarthat számot a tihanyi kikötőépület (1962, Bérezés István, Szittya Béla, Gnädig Miklós), valamint a komp pénztárépülete Tihanyrévben és Szántódon (1959-1962 illetve 1963, Dianóczki János [1928-1991]). A külkereskedelmi fejlesztés valós igényt és indokolatlan magamutogatást egyaránt felmutató irodaház-programjának alighanem legjobban sikerült emléke volt az utóbbi időkig a Chemolimpex budapesti székháza (9. ábra) (V., Deák F. u. 7-9., a Bécsi utca sarkán; 1960-1963, Gulyás Zoltán [1930-]). A kitűnő helykihasználása, igényes homlokzatképzésű, városképet formáló épületet a vegyipar felfutásával párhuzamosan növekvő vállalat hamarosan kinőtte, de a főváros akkori, az épület eredeti formáját tiszteletben tartó döntéshozói az alsó „lepényszintek" fölötti, az utcára nyitott udvar beépítését nem engedélyezték, a vállalat a helyhiányt csak máshol emelt új épületekkel oldhatta meg. A privatizáció előtt, 1992 nyarán az OMvH illetékesei a tervezett eladásról „fülest" kaptak, de tudomásom szerint a „még élő építész művét ne védjük" elvére hivatkozva, illetve előbb egy átfogó vizsgálatot szükségesnek tartva, a gyors lépés elmaradt. Az épületet megvásárló OTP (az első emelet eredetileg is OTP-fiók volt) a napi divatot követve az utcán is jól látható, semmitmondó