F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1995/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1995)
TANULMÁNY - Plank Ibolya - Csengel Péter: Mai Manó fényképészeti műterem- és bérházának építéstörténete
palota helyén álló Nákó-házban, Tartsch Ferenc a Háromkorona utcai (ma Hercegprímás u.) Somogyi-házban, Stuhr és Kawalky Lajos a Nádor utcai Tigris Szállóban, Khogler a Régiposta utcában nyitottak műtermet. Az egyik legismertebb pesti fényirda alapítója, Strelisky Lipót a Bálvány utcai (ma Október 6. u.) Blüchdornház harmadik emeletén készítette arcképeit. Általában az épületek emeleti szobáit bérelték ki, a portréfelvételeket azonban még nem itt, hanem az udvaron, teraszon, lapostetőn készítették. Önálló műteremépületekről és komolyabb beépítésekről az 1840-es években tehát még nem beszélhetünk, illetve nincs tudomásunk létezésükről. Annak ellenére, hogy sokan - köztük Henszlmann Imre művészettörténész is úgy gondolták, hogy a dagerrotípia örökre csak lelketlen és művészietlen másológép marad, 21 az 1840-es évek végére teljesen meghódította Pest-Buda közönségét. Az egy példányban készült, a benne tükröződő világos vagy sötét felülettől függően hol pozitív hol negatívképet mutató dagerrotípiát az 1850-es évek elején felváltotta a képek többszörözésére is alkalmas kollódiumos nedves eljárás, a mai pozitív-negatív eljárás elődje. A fényérzékeny anyag hordozója itt már nem az ezüstözött rézlemez, hanem üveglemez. Ennek nyomán egyre több érdeklődő fordult a fotográfia felé. A társadalom egyre szélesebb rétegei számára vált elérhetővé műtermi portréképek készíttetése. Az 1850-es években kiadott építési engedélyek nagy része még csak átalakításokról szól, az új lakóházak, üzletportálok és ipari tevékenységgel kapcsolatos objektumok - ide soroljuk a fotográfiai műtermeket is - építése még nem változtatta meg az egyes városrészek hangulatát és külső képét. Az 1860-70-es években már jóval több fotográfus akart műtermet építtetni Pest-Budán, sokat közülük a kávéházakkal, mulatókkal és az üzletekkel tarkított Terézvárosban valamint a kevésbé városias, de sűrűn lakott Erzsébetvárosban és Józsefvárosban. A legtöbb műterem azonban még mindig a Belvárosban és a Lipótvárosban működött, ott, ahol a legjobb dagerrotípisták folytatták, a fényképészet új képviselői pedig elkezdték a mesterséget. A pesti kereskedők és iparosok által lakott népes belterületek háztulajdonosai az egyre dráguló építkezési költségek miatt, telkeik minél jobb kihasználására törekedtek. Lakóházaik udvarát, földszinti és emeleti helyiségeit szívesen adták bérbe jól jövedelmező cégek és üzleti vállalkozások számára. A polgári igényeket kielégítő reprezentatív szakmák képviselői éltek ezzel a lehetőséggel. Az építkező fotográfusok sorát Simonyi Antal nyitotta meg. Építkezései jól példázzák a fényképészet 1850-es évek utáni fejlődését és a műtermek stílusának igazodását a többi magán- és középítkezések építési stílusához. Simonyi először 1856-ban, a belvárosi Váci utca 1. szám alatti ún. Keglevich-ház udvarán 22 nyitotta meg favázas, négy helyiségből álló, romantikus stílusú műteremépületét. 23 1864 és 1869 között saját tulajdonú, dunaparti műterem-bérházában - a mai Belgrád rakpart és a Molnár utca között -, majd 1870 és 1880 között a belvárosi Sebestyén tér és a Zöldfa utca sarkán lévő saját házában dolgozott. 24 Ez utóbbi épület harmadik emeleti műterme már reprezentatív eklektikus homlokzatot kapott, és a belső terek is kibővültek a sokrétű feladatoknak - vendégfogadás, munka, üzlet - megfelelően.
