F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1995/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1995)

KIÁLLÍTÁS - Szalai András: Rimanóczy Gyula és Weichinger Károly emlékkiállítása

Mindketten a húszas évek második felében, végén indultak el a tervezői pályán. Mindkettőjük életpályája éles történelmi korszakhatárokon ível át: Rimanóczy korai halálának éve egybeesik a „szocreál" kimúlásának idejével, Weichinger halálának dátuma pedig többé-kevésbé a posztmodern magyarországi megjelenésének idejére esik. Rimanóczy Gyula (1903-1958) viszonylag rövid, de termékeny építészeti munkásságáról átfogó képet adtak a kiállított tervek és az épületekről készült fotók, valamint a színvonalas katalógusban szereplő dokumentumok (1-3. ábra). Egyrészt nyomon követhető egy tipikusnak mondható szakmai életpálya, melynek bejárása a század közepén magyar építész számára megadatott. Kezdés egy mesternél (Wälder Gyula), majd önálló iroda egyre jelentősebb megbízásokkal, épületekkel, s végül polgárból hivatalnokká válás egy szocialista tervezővállalatnál, ahol a személyzetis vigyázó szemei előtt folyt a „termelés", ami szerencsés esetben építészeti alkotást (is) eredményezett, s nem pusztán terv teljesítést. A történelem sorsot befolyásoló „vargabetűi" leolvashatók Rimanóczy terveiről, de soha „nem érnek fel" a művek építészeti minőségéhez. A tervek és a megvalósult épületek egy magas szintű „hivatásrendi éthosz" példái, melyek dacolnak - amennyire lehet - kurzusváltással, történelmi fordulatokkal és az idővel. A mának is példát mutatnak arra, hogyan lehet -, mert lehet - az építészet „tiszta lelkiismeretét" megőrizni. Az életmű egységes minősége, mely összefügg az alkotó tehetségével, átsüt a „kurzusfüggőség" külsődleges nyomain. Terveit és megvalósult épületeit, de nem csak a főműveket, magával ragadó könnyedség és valamiféle kézenfekvő, meggyőző magától értetődőség jellemzi. (Ez alól még a kötelező penzumként vázlatolt Rákosi-villa terve sem tűnik kivételnek.) Munkái időtállóságára a Műegyetem épületével kapcsolatban joggal hívja fel a figyelmet a katalógus egyik tanulmányának szerzője (Császár László), amit egész életművére általánosíthatunk: épületei „nemcsak az egzotikum, vagy a kordokumentum jelleg miatt" fontosak, „hanem az értékes építészeti mű(vek)nek kijáró megbecsülés miatt is." Weichinger Károly (1893-1982) párhuzamos pályaívének dokumentuimaitól a kiállításon inkább csak a két világháború közötti szakasz bontakozik ki hangsúlyosan (4-5. ábra), amit néhány ötvenes években készült terv egészít ki. Mivel a múzeum gyűjteményében szereplő tervek nem ölelik fel az életmű egészét, így a két építész munkái mégis párhuzamosan futottak a kiállításon (Rimanóczy haláláig). Weichinger professzor életútja a katalógusban szereplő visszaemlékezések és önéletrajz nyomán azonban teljessé kerekedik. A kép egyre kevésbé tipikus, de gazdag és nagyhatású életpályát mutat. 1945 januárjában a Műszaki Egyetem Városrendezési Tanszékének vezetésével bízták meg, később pedig - nyugdíjba vonulásáig - a Középülettervezési Tanszék vezetője lett. 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. A háború utáni munkásságát - ahogy ő írta - „visszatartott tervezői tevékenység" jellemezte: csak tervpályázatokon vett részt hallgatóival, „gyakran szép eredménnyel", ahogy ezt ugyancsak ő szerényen megfogalmazta.