F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

az épület teljes megsemmisítéséig terjedhetnek. A művészettörténetnek már csak emiatt is érdekében állna, hogy saját anyagának ne csak megtartásán, de gondozásán is munkálkodjék. Aki pedig nem érzi magát az építészet történészének, annak legalább akkor fel kellene neszelnie, amikor ezen épületek szobrászati és festészeti dekorációjáról van szó. Ugyanis a gyakorlati műemlékvédelemre hárul a feladat, hogy megóvja mind a falképeket, mind a külső- és belső szobrokat, mind az oltárokat és azok olajképeit. Ezért teljességgel érhetetlen az az érdektelenség és az az általánosan megfigyelhető ódzkodás, amellyel a művészettörténet a műemlékvédelmi problémákhoz viszonyul. A műemlékvédelem egyrészt az aktív tevékenységet, másrészt annak szervezetét jelenti. A szervezeti forma a legtöbb európai országban, különösen német nyelvterületen, viszonylag hasonló. Vannak szakhivatalok - többnyire közvetlen utasítási jogkör nélkül -, míg a végrehajtás a kommunális illetve az azok fölé rendelt hatóságok dolga. Az állami mellett létezik egyházi műemlékvédelem is, amely az állami felügyelettől területenként eltérő mértékben függetlenedett. Az egyházi műemlékvédelemnek többnyire nincs kialakult szervezeti formája, jóllehet épp a legkiemeltebb műemlékek fölött diszponál. Mellékesen megjegyzem, hogy a legrégibb műemlékvédelmi tradícióval rendelkező Franciaországban nincsenek regionális szakhivatalok, s a gyakorlati műemlékvédelmet az építészekre hagyják. Ezzel elérkeztünk a következő ponthoz. A műemlékvédelmi szakembereknek több mint a fele művészettörténetet tanult, s szakmáját utólag, fizetés nélküli gyakornokként sajátította el. Nekik a műemlékvédelmi állásokon építészekkel kell osztozniuk, akik képzettsége természetszerűleg inkább gyakorlati, mintsem történeti. A műemlékvédelemben újabban jogászok is dolgoznak, mint az igazgatási gyakorlat ismerői. A műemlékvédelem tehát a képzés oldaláról is szorosan összefonódik a művészettörténettel. Az NSzK-ban a műemlékvédelmi tevékenység időközben teljes mértékben törvényi szabályozást nyert. Ez a szabályozás területenként más és más, és gyakran igen kiterjedt. Ebből fakad annak kényszere, hogy a műemlékvédelmi tevékenység (különösen a műemlékek kijelölése és a megóvásukat célzó azon rendelkezések, amelyek a magántulajdoni jogot korlátozzák) jogilag kontrollálható legyen. Mindez a 70-es évek óta van így, s legkésőbb ekkor és ezáltal alapvető eltérés jött létre a műemlékvédelem és a múzeumi-egyetemi művészettörténet módszerei között. Az egységes kritériumok kidolgozásának szükségessége azt eredményezte, hogy a műemléki érték megindoklásához a konzervátor hosszú évek során, tapasztalati úton megszerzett hozzáértése immáron nem elégséges, s kontrollálható tényekkel való kiegészítésre szorul. E tényeket azonban ki kell kutatni - mégpedig művészettörténeti módszereket alkalmazva. A törvénykezési alapelv értelmében a műemlékeket minden szövetségi államban nyilván kell tartani és védelem alá kell vonni. A védelem alá helyezés jogi aktusát ismétcsak a kommunális igazgatási szervek végzik el. A műemléki hivatal feladata a védett épületek listájára való felvétel előkészítése, s ez ahhoz kapcsolódik - csak persze sokkal összetettebb módon -, hogy az inventarizált épületek közül melyek váltak történetivé.

1