F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)
Beszámoló az Europa Nostra/IBI közgyűléséről és nyílt napjáról (Muszikné Faltin Vera) - „A temetők művészete — konferencia és kiállítás Wroclawban" (Lővei Pál)
sok megtekintésére is. A résztvevő külföldiek ugyanakkor láthatóan most jártak először Wrocíawban - így a város néhány fontos műemlékének megtekintését végül az utolsó nap kirándulási programjába iktatták be.) Az előzetes puhatolózás, megbeszélések nyomán a világörökség jegyzékébe felvételre javasolt közel húsz temető ügyében a konferencia meg sem próbált érdemi döntést hozni. Kidolgozásra kerül majd egy ICOMOS-dokumentum, amely állást foglal abban a kérdésben, mit is jelent a temetők sajátos műemlékvédelme, és csak ezt követően lehet, minél szélesebb körű vizsgálati anyag ismeretében dönteni a konkrét felvételek ügyében. A francia Philippe Madec az élők háza és városa, illetve a halottak „városa", a temetők közti eszmei kapcsolat városrendezési és építészdi feladataira hívta fel a figyelmet. Szerinte a várostól körülfolyt párizsi temetők nemcsak elegáns, de filozófiai szempontból is megfelelő megoldást kínálnak. Az előadó azonban nem foglalkozott olyan „földhözragadt" dolgokkal, mint az egészségügyi szempontok, amelyek a temetőknek a lakott területtől távolabb helyezését a 18-19. század fordulóján kikényszerítették - ez az európai temetők történetében az utolsó évezred legjelentősebb változása volt. Az egészségügyi szempontból is megfelelő egyik megoldás, a hamvasztás történeti alakulását és a hozzákapcsolódó emlékkiállítás esztétikai minőségét vizsgálta Sam D. Weiler Nagy-Britannia példáján. Az 1885-ben liberális középosztálybeli értelmiségiek nyomására engedélyezett hamvasztás aránya az 1945-beli nem egészen 4%-ról negyven év alatt 69%-ra emelkedett, mivel az állam és a helyi közigazgatás felismerte, hogy ez a legkevesebb problémával járó módja a temetkezésnek. Eleinte csupán egy „Emlékezet Könyv"-ébe tett bejegyzés szolgálhatott a halott emlékének intézményes megőrzésére. A társadalmi igény végül kikényszerítette az urnatemetők létrehozását, ezek azonban építészeti szempontból ma is banálisak, csúnyák, a földbe való temetkezés történetileg kialakított formáitól máig nem voltak képesek megszabadulni. A kortárs építészetre vár a feladat a megfelelő megoldás(ok) megtalálására. Bár nálunk a hamvasztás korántsem olyan elterjedt, mint Angliában, a temetők képének egyik elrontója itt is az igénytelen kolumbáriumok fala, vagy a formátlan új sírkövek sorát kisebb méretben mechanikusan ismétlő urnatemetők unalma. Az előadások legnépesebb csoportját az egyes temetőknek, vagy városok, országok sírkertjeinek számbavétele jelentette: lengyelországi zsidó temetők, a fódzi zsidó temető, a firenzei San Miniato al Monte sírkertje, a Lengyelország délkeleti területein, a Beszkidek vidékén található, ortodox, falusi temetők, Vilnius, Moszkva, Kijev, Szlovénia temetői szerepeltek a sorban, valamint olyan feldolgozások, mint lengyelek 19-20. századi sírjai London temetőiben. Ezt követte a katonai temetők bemutatása, az osztrák-magyar I. világháborús temetők Krakkó környékén, Kelet-Galícia katonai temetői, az Amerikai Egyesült Államokban lévő Arlington National Cemetery. Néhány előadó a temetők növényzetével, illetve a tájjal, városképpel való látványbeli összefüggésekkel foglalkozott. A német Gerhard Richter a temetői növényfajok gazdagságát emelte ki - a szimbolikus jelentést is hordozó, telepített növényekből például egy dortmundi városi temetőben 420 különböző fajt sikerült kimutatni, míg egy sportpályán ugyanott csupán háromféle fű nő. Ehhez jól illeszkedik az a személyes beszélgetés során szerzett értesülés, miszerint Angliában mozgalom indult a
