F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

tot. Ismertebbé kellene tenni azokat a kényszereket és nehézségeket, amelyek megkötik a műemlékvédelmet, majd újabb és újabb kompromisszumok felé hajtják; hogy azután a tudományosan megalapozott kritika a megfelelő helyet célozhassa meg. Viszont ha egy műemlékes konferencián egy egyetemi oktató súlyos hibákra hívja fel a figyelmet, olyan károsodásokra, amelyeket egy kiemelt jelentőségű román kori épületen indokolatlanul idéztek elő - tisztában lévén mindeközben azzal, hogy e hibák oka a szisztémában keresendő és azok személy szerint senkinek sem róhatók fel -, akkor mindezt nem szabadna úgy értékelnünk, mintha „a műemlékvédelmet hallatlan módon megtámadták" volna. Ahol egyetemi intézetek kerülnek szembe műemlékes problémákkal (a hallgatók gyakrabban, a tanárok ritkábban), ott — gondolok itt Münchenre, Heidelbergre, Tübingenre, Kiéire és Mainzra -, tehát ott rendszerint egyedi épületek vagy épületegyüttesek megóvásáért harcolnak. Ennek során esetenként ugyanazért fáradoznak, amiért a műemlékvédelem, meglehetősen gyakori azonban az is, hogy ennek épp az ellenkezője érvényes. Ezekben az esetekben mindig arra megy ki a játék, hogy a hivatalra ráolvassák mulasztásait - többnyire anélkül, hogy ismernék a valós összefüggéseket. A nyilvánosságot a tudományos érvelés teljes eszköztárával bombázzák, s közben olyan épületeket kiáltanak ki műemlékeknek, amelyek az összefüggések ismeretében aligha lehetnek azok. De még ezeket a törekvéseket is inkább támogatásként kellene felfognunk. Tantervei módosításával hozzájárulhat-e az egyetem ahhoz, hogy a műemlékvédelmet szélesebb körben és jobban megértsék? Mivel a szakmaorientált képzést minden oldalról elutasítják, arra kell itt emlékeztetnem, hogy a hallgatók tanulmányai továbbra is a bölcsészkarok tanmenetébe illeszkednek, ahol további egy vagy két mellékszak kíséri őket. Ez az időbeli megkötöttség nem teszi lehetővé, hogy a hallgatók a szokásos tantárgyakon túl specializáltabb oktatásban is részesüljenek eltekintve attól a lehetőségtől, hogy a művészettörténet mellett e célból külön szakot hozunk létre. Mindez a jelenlegi egyetemektől, különösen a német nyelvterületen találhatóktól, - néhány kivételtől eltekintve - aligha várható el. Egy másik fontos kérdés. Az egyetemi tanulmányok nem a hallgató praktikus szakmai képzését célozzák, ennélfogva nem is tartalmaznak olyan elemeket, amelyeknek közük volna a későbbiekben a múzeumokban vagy a műemlékvédelemben végzendő gyakorlati tevékenységhez. Az egyetemi képzés akadémiai jellegű, s arra irányul, hogy a tudomány haladását lehetőség szerint újszerű szempontokat érvényesítő értekezések révén biztosítsa. Amire voltaképpen szükség volna — hogy a terepen való inventarizálás során a hallgatók megismerjék a műemléki állományt, s eközben olyan kritériumokat dolgozzanak ki, amelyek lehetővé teszik, hogy a műemléki jelleg ismérveit megfogalmazzuk -, nos, azzal nemigen törődnek, mivel abban semmiféle tudományos tantétel nem ragadható meg. Kezdeményezni kellene ennek megváltoztatását, s be kellene vonni az oktatásba olyan nem-művészi tárgytípusokat is, amelyek mindezidáig ritkaságnak számítottak. Minderről intenzív párbeszédnek kellene megindulnia, ahol a műemlékvédelemnek egyrészt egyértelműen ki kellene fejtenie, hogy mit kíván, másrészt el kellene fogadnia, hogy az oktatás és az ismeretátadás körülményei kitermelik saját törvényeiket s így behatárolják az egyetemek lehetőségeit. Az ilyeténképp tárgyhoz kötött, gyakorlati jellegű tudományos munka-