F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

Michael Kühlenthal: A REGENSBURGI DÓM RESTAURÁLÁSA: RÉGÉSZET, ÉPÜLETKUTATÁS, A FESTÉSMARADVÁNYOK VIZSGÁLATA

tömérdek sír volt. A női- és gyermeksírok nagy száma alapján kézenfekvőnek látszik, hogy a román kori székesegyház köztemetőjével van dolgunk. Úgy tűnik, ennek használatát csak akkor adták fel, amikor a gótikus dóm építése már annyira előrehaladt, hogy az immáron lebontott, román kori épület helyén új temetőt lehetett nyitni. Az ásatás során az egyik legfontosabb megválaszolandó kérdést a kora 13. századi átriumfolyosó előzményei jelentették. A nyugati kereszthajóval bővített román kori dóm ugyanis a 11. század elejére már elkészülhetett, s a Szent János- keresztelőtemplom írásos említése a 11. század közepe tájáról azt bizonyítja, hogy ez az épület is jóval korábbi, mint a fennmaradt árkádos folyosó. Az északi folyosó 1924—25-ös feltárásakor ráadásul megfigyelték, hogy a falpillért ott egy olyan vakolt falhoz építették hozzá utólagosan, amelynek falazástechnikája a román kori dóméhoz hasonló, s amely kötésben van a keresztelőtemplom falával. A déli átriumfolyosó kutatásánál két korábbi építmény maradványait lehetett megfigyelni (10. kép). Az I. periódusból egy falvonulat maradt fenn, amely közvetlenül a déli átriumfal előtt húzódik, és csak a kora 13. századi falpillérek terjedelmes alapjai között volt megtalálható. Ez ugyanazokat a jellegzetességeket mutatja, mint a nyugati kereszthajó és a 11. századi keresztelőtemplom falazata. Az átriumudvar e legkorábbi körítőfalához egy azzal párhuzamosan húzódó falvonulat tartozik, amely a temetkezések okozta erős bolygatottság miatt csak részben maradt fenn. Ezen nyitott támsor vagy az udvarra nyíló, ablakokkal áttört fal állhatott. A II. periódusban a folyosót dél felé kibővítették, mivelhogy szorosan a régi fal mellé egy - bárddal faragott, zöld homokkőből rétegesen rakott - új körítőfalat húztak. Az udvar felé megtartották a folyosó lehatárolását, de a falazatot megújították. A falazásmód alapján arra lehet következtetni, hogy ez az építési periódus a 11. század közepe és a 12. század közepe közé esik. A déli átriumfolyosó utolsó átépítésére (III. periódus) végül 1205—1210 körül került sor. A II. periódus körítőfalába ékalakban belebontottak, hogy a masszív alapra állított falpillért beköthessék. Az új részek kőanyaga finomabb megdolgozásával különül el a régebbitől. Mivel a folyosó boltozása egy új, teherbíró alapozást tett szükségessé, az árkádsort kitolták az udvar felé, és egy olyan széles sávalapozásra helyezték, amelynek belső éle megrongálta a korábbi falak egy részét. így derült ki, hogy az átriumot már első kialakításában is egy-egy fedett összekötőfolyosó vette közre északról és délről. A folyosó díszítéséhez falfestmények is tartoztak, amelyek - részben apró - töredékei ezerszámra kerültek elő a bontási törmelékből. Mivel a zárt déli falon körülbelül fejezetmagasságig szürke, helyenként sima vakolat található, a falképtöredékek a lunettákból vagy a boltozatokról származhatnak. Összesen mintegy 2500—3000 vakolatdarabkát sikerült összegyűjteni, amelyek mérete a borsónyitói a tenyérnagyságúig terjed. Ezeket homokágyba fektették, és úgy kell majd őket összerakosgatni, mint egy óriási puzzle-játékot. Mivel ez fölöttébb időigényes, nem is nagyon jutottak még messzire vele. Az eddig talált nimbuszok számából legkevesebb kilenc emberi alakra lehet következtetni. Al secco festményekről van szó, amelyeket egyetlen réteg viszonylag tömör, 3—25 mm vékony, homokszürke