F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)
TANULMÁNY - Balázsik Tamás: Kegyúri temetkezés Túristvándiban
a falról, és beletörték sírjába. 58 Ennek a rituális cselekvésnek a múltba nyúló tradíciójára utal Bethlen Miklós, amikor álmáról beszámolva a következőket mondja: „... láték az árokparton két vagy három fekete köntösű, lobogós-kopiás lovassereget állani, mint azelőtt a fejedelmek temetésén szoktak volt, akik a sirbatételkor a kópiákat elrontották.'' 59 A szokás Erdélyben a 18. században is élt. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című munkájában a következőket olvassuk: „Mikor osztán a sirba betették, az páncélban levőtől elvették az fekete zászlót és a kardot, azokat esszerontották és aztán a sirban az koporsó mellé bevetették.'' 60 Középkori eredetére 15. századi források engednek következtetni. Bár Hans Seybold Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda temetéséről (1476) beszámolva csak annyit említ, hogy a vajda címeres lobogóját megszaggatták, és koporsója elé vetették, 61 a szertartás, ha méreteit tekintve nem is, jellegében némiképp hasonló lehetett, mint Mátyás királyé. Mátyás temetéséről Bonfini tudósít, beszámolója azért értékes különösen, mert értelmezi is a cselekményt. A következőket írja: „A lovasok pedig, akik a király zászlait vitték, a főoltár előtt sóhajtozva a földre dobták az összes jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem és minden meghódított tartomány elveszett volna. Erre a látványra mindenki sírva fakadt...'' 62 Ezt az értelmezést, a különbségeket szem előtt tartva, alapjában véve esetünkre is érvényesnek tarthatjuk: a halállal elvesztek azok a tulajdonságok, teljesítmények, amelyek az ősi vér által átörökített nemesség származékai, és amelyek elsősorban a fegyverviselő attitűdhöz kapcsolódtak. A fegyver mint szimbólum, másként is kifejezhette az értékek elvesztését. A fegyver összetörésének szinonimájaként értelmezhető, hogy János Zsigmond temetési menetében a felfordított pajzsot rozsdás fegyverzetű lovas hordozta. 63 További vizsgálatok adhatnak majd választ a kérdésre: a fegyvertörés szokása Erdélyben alakult ki, csak Erdélyben és környékén élt, és mint ilyen, az országrészenként, tájanként eltérő temetkezési szokások bizonyítéka, vagy pedig olyan, Erdélyben az újkorban is megőrzött középkori szokás, 64 amelyet — bár a források hallgatnak róla — ismertek az ország más részein is. A túristvándi kegyúri temetkezésnek az ad kultúrtörténeti jelentőséget, hogy olyan gyakorlatra hívja fel a figyelmet, amely eddig jószerével csak irodalmi forrásokból ismert. Továbbá különleges leletegyüttese révén lehetőséget teremt egy személy, illetve szűkebb környezete és a nemesi mentalitás egy aspektusának konfrontálasára. JEGYZETEK 1. Stiláris és formai analógiaként Visky János pecsétje említhető egy 1965-ös okiraton OL. Becsky lt. 2. cso. 27. tétel. A hímzés technikai és részben motivikus párhuzamként V. Ember Mária: Régi magyar textíliák. Budapest, 1980. 63. ábra: magyar munka a 17. század második feléből. 2. A cégényi monostorról CD VIII. I. 579. Az oklevél dátuma helyesen: 1345. Erről Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. III. Budapest, 1900—1901. 70.; Peturmonostoráról Borsa Iván: A középkori oklevelek regesztázása. Levéltári közlemények, 24. (1946) 57.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1963. 700., 713. A cégényi monostor mint temetkezőhely a 15. században: Magyarország Műemléki Topográfiája X. Szerk.: Dercsényi Dezső. Szabolcs-Szatmár Megye Műemlékei. Szerk.: Entz Géza. Budapest, 1986. I. 175. A nemzetségnek továbbá Mágócson (Baranya megye) bencés, Esztergom-Máriamezőn a 13. század legelejétől ciszterci monostora állt. Ezekről Fügedi Erik: Sepelierunt corpus aus in proprio monasterio.