F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS MŰEMLÉKVÉDELEM - Horler Miklós: A Bakócz-kápolna megmentése — egyház és műemlékvédelem a 18-19. század fordulóján

zad elején Európában egyedülálló műemlékvédelmi akció eredményeképp megmeneküljön a végső pusztulástól és új életet kezdjen. Az áthelyezés természetesen számos kompromisszummal járt, amelyek az épület eredeti művészi koncepcióját és hatását több tekintetben megváltoztatták és deformálták. Ilyenek elsősorban az alaprajzi megfordítás következtében az eredeti bejárati nyílás elvesztése és a feltárulás beszűkülése, az eredeti kupola hiánya és az eredeti fényviszonyok megváltozása. Az oltárretabló megcsonkítása és felemelése nem az áthelyezés következménye, hiszen az már ezt megelőzően is ebben az állapotban volt. Ami még az új székesegyházba való beillesztés következménye, az az eredeti önálló tömeghatás és külső homlokzati megjelenés elvesztése, valamint a sekrestye, amely nem lévén márvány elemekből építve, nem volt áthelyezhető. Az áthelyezés szerencsés befejezése után (59. kép) indult meg teljes erővel az új székesegyház építkezése, amely még évtizedeken át folytatódott, és csak Simor János prímás érseksége alatt fejeződött be 1886-ban. 1874—75-ben történtek meg az utolsó simítások a kápolnán, és ekkor alakították ki a székesegyház befejezését irányító Lippert József építész tervei szerint a kápolna kupolájának mai stukkóarchitektúráját. Az áthelyezést a kortársak egy része barbárságnak tartotta, de ha meggondoljuk, hogy Székesfehérvár, Eger, Vác, Kalocsa, Nagyvárad, Csanád középkori székesegyházai miképp pusztultak el teljesen, vagy csaknem teljesen, elismeréssel kell adóznunk mindazoknak, akik ennek a páratlan értékű műalkotásnak a megmentését elhatározták és megvalósították. Mai felfogásunkkal és módszereinkkel természetesen sok mindent másképp és jobban tudnánk megoldani, de a megmentés módjának alapelvei a maguk korában úttörőek és előremutatóak voltak, s legalább annyira elfogadhatóak, mint korunkban az egyiptomi Abu Simbel sziklatemplomának megmentése szétszedés és áthelyezés útján. Érdekes módon a Bakócz-kápolna nemcsak abban, ahogy megalkották, hanem abban is, ahogy három évszázaddal később megmentették, lépést tartott Itáliával és az onnan kiinduló európai törekvésekkel. Áthelyezésével egy időben, 1821—1822ben ment végbe Rómában az európai műemlékvédelem történetének első, máig érvényes elveken alapuló nagy restaurálása: Titus diadalívének szétbontása, újratelepítése és kiegészítése Giuseppe Valadier által. Míg az utóbbit az európai műemlékvédelem kezdeteinek korszakalkotó példájaként tartja számon a történelem, addig a Bakócz-kápolna megmentését máig hajlandók vagyunk csupán a balsors következményének tekinteni. A kor történelmi, társadalmi, művészeti összefüggéseibe helyezve azonban nyugodtan vállalhatjuk ennek a munkának negatívumait is, amelyek a különböző összefüggések meghatározta kényszerpályán jöttek létre. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy kiemelkedő művészi, történelmi értékű és nemzeti jelentőségű építészeti alkotás tudatos értékelésen alapuló megmentése az áthelyezés technikai bravúrja útján, Európában elsőnek az esztergomi várhegyen valósult meg 1823-ban. Ez az egyedülálló esemény az esztergomi érsekek két évszázadon át folytatott következtetés erőfeszítéseinek és kitartó elhatározásának eredményeképpen valósulhatott meg. Széchényi György első gondoskodó javítgatásaitól a Simor János által