Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)

Szilágyi András: Hihetünk-e a forrásoknak

1. kép. Kard, Isztambul, 17. század eleje. Penge: acél, arany berakással. Hüvely, markolat és keresztvas: aranyozott ezüst, cizellált, vésett, befoglalt nefritekkel, türkizekkel és zománcozott tagozatokkal díszített. Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ltsz.: E 60.26 fására egy-két évtizeddel korábban került sor, s ily módon, Thurzó György nádort megelőzően, jó néhány korábbi tulajdonosa is volt. E lehetőség azonban pillanatnyilag igencsak halványnak tűnik.) Nos, az egykori Esterházy-kincstár különleges értékű fegyverei között két díszkard található, amelyek készítési idejét a legújabb kutatás - a típus, az alkalmazott technikák, a formai jegyek és a díszítmények kialakítása alapján - az 1600 körüli évekre, illetve a 17. század elejére teszi." (1. kép) Díszítésmódjuk és a pengéjükön lévő, jelenleg alig kivehető, arany berakásos feliratok egyértelműen bizonyítják, hogy mindkettő isztambuli fegyverkovácsok munkája. Kétségtelen továbbá, hogy azoknak a kitűnően felkészült műhelyeknek egyikéből származnak, amelyek elsősorban a szultáni udvar megrendeléseit teljesítették. Ezen a ponton kézenfekvő módon merül fel a kérdés: elképzelhető-e, hogy e két díszfegyver egyike azonos lehet azzal a darabbal, amelyet a 17. századi inventáriumok némelyike Thurzó György nádor viselő kardjának nevez? Konkrétabban: lehetséges-e, hogy „hivatali" működése idején a magyar nádor esetenként, talán bizonyos ceremóniák, az udvari reprezentáció egynémely eseménye alkalmával török díszkardot viselt? Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi kérdést, erre utaló, s hitelt érdemlő források hiányában aligha lehet megválaszolni. Célravezetőbb tehát, ha közvetett adatok, s azokon alapuló feltételezések latolgatása, taglalása helyett más megközelítést választunk. Ha abból indulunk ki, hog)' a két díszkard eredeti rendeltetése felől nemigen lehetnek kétségeink. Aligha forgathatta őket bárki is a harcmezőn, s az sem valószínű, hog)' hadizsákmányból származtak volna. Különleges értékű diplomáciai ajándékok lehettek, minden bizonnyal. Vajon nádori működésének évei alatt Thurzó György tulajdonosa lehetett-e egy effajta, pompázatos török díszfegyvernek (azaz, konkrétabban, a két díszkard egyikének)? S ha igen, miként, mikor és milyen úton juthatott hozzá? Hog)' válaszolni tudjunk, nem kétséges, hogy egyéb forrásokat kell tekintetbe vennünk. Éspedig olyan, különböző hivatkozásokból régóta ismert tényeket és adatokat, amelyek ebben az összefüggésben eddig nem merültek fel. A korszak hadi eseményeit rögzítő történeti krónikák szinte kivétel nélkül megemlítik, az újabb kézikönyvek kellő alapossággal tárgyalják azt a nevezetes, s következményeiben igen jelentős „találkozást", amelynek helyszíne Lolla Mehmed török nagyvezér rákos-mezei tábora, időpontja pedig 1605. november 11. A nagyvezér itt és ekkor fogadja Felső-Magyarország fejedelmét, a hajdúk seregét mozgósító Habsburg-ellenes felkelés (más szóhasználat szerint: a II. Rudolf kormányzata ellen vívott szabadságharc) irányítóját, a népes kíséretével odaérkező Bocskai Istvánt.

7 A két napig tartó tárgyalásokat megelőzően fontos diplomáciai aktusra kerül sor: miután elmondta hosszan tartó köszöntő beszédét, török ágyúk díszlövéseinek „mennydörgő égzengése közepette" a nagyvezér átadja a fejedelemnek I. Ahmed szultán ajándékait. Ez utóbbiak legbecsesebb darabja, mint közismert, az a korona, I. Ahmed küldeménye, amelyet a történetírás és a köztudat máig Bocs-