Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)

Déry Attila: Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai

megszorítása nélkül állíthatjuk, hogy - különösen a 19. század közepe előtt épült szerkezetek esetében - az utóbbi a mérvadó. Az a török kor óta hazánkban elterjedt lakóház-építő gyakorlat, amely a pince és a földszint fölé boltozatot emelt, az emeleteket pedig sík, fa födémmel fedte le, éppen ebből következett; az emeleti falak általában már nem voltak igénybe vehetők hajlításra. Lakóépület-jellegű építményben a 19. és a 20. században csak kivételes esetekben találkozhatunk emelet feletti boltozattal - például a pesti Invalidus-házon -, vagy olyan kisegítő fogások által beépítve, mint amilyen például a tihanyi apátság kolostorépülete emeletének a földszinthez képest átfordított teherhordási irányú boltozata. A boltozatok súlya is, teherbírása is igen nagy. Lakó-jellegű házban, konvencionális építésmódnál a boltozat legnagyobb terhe nem a lakóegységi, kórházi, laktanyai, irodai, stb. terhelésből ered, hanem az önsúlyt gyarapító - homokos, hamus, salakos... - feltöltésből. E feltöltés súlyát jelentősen növelheti az is, hogy tipikus anyagai - homok, salak... - nedvszívóak. A boltozatok teherbírása ennek ellenére jelentős. Míg a lakóépület-jelleg megoszló terhelése valamely padlón ritkán haladja meg a 150-250 kg/m

2-et, egy átlagos szoba kiterjedtségű, vagy fesztávú kereszt-, donga-, vagy süvegboltozat terhelhetősége meghaladhatja 1-2 t/m

2-t is - természetesen abban az esetben, ha a tartószerkezet ekkora terhelés felvételére alkalmas. A boltozatokat a barokk korban kialakult építő gyakorlat - ki nem mondva, de általánosan és magától értetődően - elsősorban önsúlyra méretezte. Várható nagyobb terhelés esetén, illetve akkor, ha tartófala valamiért - például azért, mert a boltozatot utólag építették rá - nem felelt meg a teherbírás eme alapkövetelményének sem -, több féle megoldással erősíthették meg a tartófalat. Ha volt hely, a boltozat alátámasztását merevítették; jellegzetes megoldása volt e módszernek a külső tartófal támpilléres megerősítése a boltozat hevederíveire merőlegesen; ilyen megoldással találkozhatunk például Óbudán, a Zichy-kastély melléképületénél. Néha - ha amúgy is szükség volt rá -, egyszerűen újabb épületet emeltek a veszélyeztetett fal mellé; e ház önmagában, merőleges falszerkezetei pedig elsődlegesen „elvitték" a megtámasztandó épület oldalnyomását. Olykor - ha a fal nyomásra egyébként megfelelt -, ráépített emelettel terhelték le, amely által a fal terhéből és az oldalnyomásból eredő terhelés vektoriális eredő erője immár a falban maradt. A leginkább igényes megoldás a boltozatba beépített - leginkább a hevederívek vonalát követő - vonóvas beépítése volt. E durván tenyér-lapnyi keresztmetszetű - tehát általában 1-2x8-15 cm keresztmetszetű laposvasak, vagy ritkábban 46 cm átmérőjű gömbvasak általában többszörösen kovácsolva készültek, a 18. században pedig a korhoz képest feltűnően jó minőségben. A boltozatok többféle elvi és gyakorlati megoldásúak... Az egy körívre, vagy körív-szakaszra szerkesztett boltozatot félköríves, illetve szegmensíves dongának nevezzük. A két félkörívből, vagy körívszakaszból, szimmetrikusan összeállított boltozatokat és íveket csúcsíves elnevezéssel illetjük. Több ívből szerkesztve szamárhát- és kosáríves képezhetünk. Tekintve, hogy a boltozatoknak térbeli kiterjedésük is van, ezen egyszerű ívek kombinációival is számolnunk kell. A legáltalánosabb a félköríves, vagy csúcsíves boltozati mezők áthatásából kialakított keresztboltozat, valamint a félkörből, mint forgástestből származtatott kupola, illetve a gömbhéj-szelet, amelyet csehsüveg-, illetve csehboltozatnak nevezünk. Atipusos boltozatokkal is találkozhatunk; ilyenek például a több íves felületből összeállított gótikus háló-boltozatok, valamint a teknő- és kolostorboltozatok.