Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Déry Attila: Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai
Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai DÉRY ATTILA Épületek tartószerkezeteinek méretezésével, a mindennapi építő gyakorlatban a 19. század elején kezdtek el foglalkozni. A fal és a boltozat - ez utóbbi, mint nehéz terhet is elbíró épületszerkezet - méretezési megoldásai e század közepén váltak építőmesteri szinten is ismertté Magyarországon, és e század harmadik harmadában kezdték alkalmazni is ezeket. Ezek leginkább a már ismert gyakorlati megoldások tükrei voltak, túllépni rajtuk csak az egyetemi szintű oktatás és az anyagvizsgáló laboratóriumok korában lehetett. Ennek ellenére az alább ismertetendő méretezési megoldások a 19. század harmincas éveiig használatosak voltak. Falak méretezése A 19. század első feléig még csak céhes hagyományok és nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalatok alapján méreteztek szerkezeteket. Tulajdonképpen nem is volt szükség pontosabb számításokra. Az épületek 99 %-a olyan, a maga korában tipikus szerkezettel készült - vagyis lakóház volt, templom, vagy magtár; e három alap-modellre valamennyi építményt vissza lehetett vezetni -, amelynek biztonságos felépítéséhez elegendő tapasztalat állott rendelkezésre. A barokk épületei jóindulatúan túlméretezettek voltak; relatíve vastag és alacsony falak és viszonylag kis talpnyomás jellemezte ezeket a házakat. A nagyobb építményeknél szükségszerűenjelentkező állékonysági és kihajlási problémákat a falak vas tágításával, vastagított faltömbök, féloszlopok és vonóvasak beépítésével küszöbölfék ki. Az erősítéseket „érzés" szerint építették be; egy építőmesternek illett tudnia, hol van szükség rájuk. A 19. század első felében a növekvő - városi - igények nyomán felgyorsult és kiszélesedett a korabeli építőipar tevékenysége. E folyamat a „kínálat" szélesedéséhez vezetett és végső soron az építőipari haszon fajlagos csökkenését idézte elő. A folyamat végeredményben egyes elemek - nyílászárók, lépcsőfokok, korlátok... - tipizálását hozta magával. Az építkezések gyorsuló ütemének és a mindenáron való takarékossági szándéknak időnként túlzások - alulméretezett szerkezetek, kritikus minőségű építőanyagok alkalmazása - lett a következménye. A korszak elöljáróságai építési szabályzatok bevezetésével óhajtották elejét venni a katasztrófáknak. Ekkor azonban a feladatok és a megoldások - legalábbis szerkezeti szinten - még mindig annyira tipizáltak voltak, hogy a szabályzatok tárgyalta témák lefedték az építés szinte teljes területét. A szerkezeteket továbbra is túlméretezték. Lassan azonban kezdtek rájönni, hog)' ez nem elég. Egyre többet és nagyobbat építettek. A 19. század társadalma immár szétfeszítette a céhes kereteket. Immár nem lehetett az átadható és átadandó tapasztalatokra hagyatkozni. A század közepére a
