Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)

Császár László: Korai „népieseink” és a modernizmus

Korai „népieseink" és a modernizmus CSÁSZÁR LÁSZLÓ Az 1900-as évek első évtizedeiben néhány fiatalabb építész - az architektúra kudarchelyzetének ismeretében - újszerű módszerekkel (de nem teljesen újszerű elvekkel) próbálta megújítani a magyar építészetet. Ehhez valamiből ki kellett indulni s ők - okos logikával - a táptalajt, amelybe magvaikat vetették, a magyar - és elsősorban az erdélyi - népi építészetben vélték felfedezni. Ezek az emberek majdnem egyívásúak voltak. A legidősebb volt Toroezkai Wigand Ede, aki 1870-ben született. Medgyaszay István 1877-ben, Zrumetzky Dezső, Jánszky Béla, Tátray Lajos, Kozma Lajos 1884-ben, Kós Károly 1883-ban, Mende Valér, Györgyi Dénes 1886-ban látta meg a napvilágot. E korai idők alkotásait a szakirodalom jól ismeri. (Legalábbis, ami az egyes alkotók oeuvre-jét illeti, de nem ártana már egy mélyenszántó szintézis sem.) De nem ezzel a témával kívánok most foglalkozni. Célom az, hogy megvizsgáljam, a hosszabbra szabott alkotó-időszakú, ilyetén irányultságú építészeink belenővén a Bauhaus szakaszába, majd a modern építészet térhódításába, hogyan dolgozták fel az új felfogást, hogyan „ütközött" műveikben a két, ellentétesnek is mondható ízlésvilág, amelyeket jórészt csupán a funkcionális értelem és logika kötött össze - már ami pl. a merevség, axialitás, az enfilade, a teatralitás kerülését illeti. Hely híján azonban erre most nem kívánok részletesebben kitérni, hanem inkább a formálást, tömegalkotást helyezném előtérbe. Elöljáróban meg kell állapítani két dolgot. Egyrészt azt, hogy néhány igen tehetséges építészünk későbbi magatartásával sajnálatosan nem tudunk foglalkozni, mivel ők, mint Zrumeczky Dezső, Mende Valér, Tátray Lajos fiatalon hunytak el és így nem érhették meg ezeket a bizonyos új időket. Másfelől azt is észre kell vennünk, hogy alkotóink felfogása már az első időszakban sem volt - természetesen és érthetően - egyforma. Voltak, akik egyszerűen átemelték műveikbe a népi-nemzeti architektúra tömeg-szerkezet-forma hagyományait, mint ezt Toroezkai Wigand Edénél, vagy Kós Károlynál látjuk terveken és megvalósult épületeken egyaránt. Ezzel szemben Medgyaszay István, a vasbetonnal szemben már korán felébredt érdeklődése okán inkább csak ornamentális áttörésekkel, magyaros rajzú frízekkel (Sopron: színház 1908-1909), az elmaradhatatlan nagykiülésű konzolos párkányokkal operál. Viszont magas tetők, oromzatok - sehol. Mégis más Györgyi Dénes architektonikus felfogása. Míg egészen fiatalon Kós hatása alatt, sőt vele együtt (Budapest, Városmajor utcai iskola, 1911-1912) bontakoztatja ki tehetségét - még a rajztechnika is azonos - már igen korán tájékozódik pl. a bécsi szecesszió irányába (Debrecen: Gyarmaty-ház, 1911), vagy az új angol stílus felé (Gyöngyös: Városháza tervpályázata, 1911). Mindezekre azért volt hasznos utalni, mert e sajátosságoknak nem kevés része volt építészeink magatartására a későbbiekben.