Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Ágostházy László: A romokról
Fejérdy Tamás már tett erre kísérletet, amikor a „töredékes" kifejezést használta. 2 Ugyanilyen megközelítéssel szó lehet „csonka", „maradvány", „hiányos", „csonkolt" emlékekről is, vagy valami más, a fogalommal alkalmasabb összhangban lévő elnevezésről. Újdonsága, szokatlansága miatt a felsoroltak mindegyike számomra még idegen, de van közöttük megfelelőnek tűnő is. E tanulmány keretein belül a „csonkolt emlék" ill. a „rom emlék" elnevezést használom a „holt emlék" helyett, mert ezeket érzem a fogalomhoz közelállónak és megszokhatónak. A rom emlékek egyedisége Nem érdektelen végiggondolni azokat a vonásokat, adottságokat, amelyek a romokat megkülönböztetik a többi emlékfajtától. Ezen másságok számbavétele segíthet bennünket hozzá, hogy több figyelmet tudjunk fordítani a velük kapcsolatos beavatkozások esetében szükséges egyedi szemléletmódra, sajátos ismeretekre és szakértelemre. A romok jellemzőinek, a másságukról beszélő egyedi vonásaiknak - távolról sem teljes - felsorolása talán az alábbi lehet: - A romok, állapotuk óhatatlan velejárójaként, soha nem teljes épületek, hiszen egykori tömegük kisebb-nagyobb hányadát, nem egyszer akár 80-90%-át, az idők során elveszítették. A hiányos-töredékes megjelenés sokféle következményével kell tehát velük kapcsolatban számolni, amelyek között talán legjelentősebb az érthetőség, illetőleg félreérthetőség problematikája, amely a restaurálót állítja különlegesen felelősségteljes feladat elé. - A romok fokozottan védtelenebbek az időjárás viszontagságaival szemben, mint az élő funkcióval rendelkező alkotások. Ez Magyarország, a Kárpát-medence, sőt Közép-Európa esetében közismerten azt jelenti, hogy egyetlen tél során akár 40-50 alkalommal ismétlődik az őszi csapadéktól áztatott romfalak átfagyása, majd újbóli kiengedése. Az sem ritka, hogy a fal egyik oldalát a napsütés felmelegíti, míg árnyékos oldala fagyott marad. Az ilyen körülmények nyomán járó pusztulás talán még annál is nagyobb, mint amit a látogatók, a falakra felkapaszkodó gyermekek okoznak. - A rendeltetéssel bíró, illetve a rom állapotú emlékek társadalmi megítélése nem azonos. Bár a romokhoz mindig társul valamiféle romantikus asszociáció és a szemlélő mindig szívesen fogad rejtélyekkel átszőtt történeteket velük kapcsolatban, mégis legtöbben mintegy „leírják" az elhagyott, pusztuló emlékeket. Talán csak a részben „élővé" tett romokban lát valamiféle jövőt a látogató. - A rommá vált épületmaradványokkal pusztulásukkor mintegy megáll az idő. Az „élő", használatban álló épületekkel szemben ezeken nem történik a módosuló funkciók igényelte átépítés, alakítás, tehát nem keletkeznek újabb és újabb periódusai az épületnek. Nemegyszer a pusztulás következtében a korábbi életszakaszok jelei-nyomai is többé-kevésbé megsemmisülhetnek. A romok ilyen események okán sokkal korlátozottabb mértékben tudnak önmaguk történetéről, múltjukról információkat közölni, mint „élő" társaik. - A romok - legtöbb más épített emléktől eltérően - többségükben magányos, izolált, igen sokszor a lakott helyektől távol fekvő, akár pusztaságban álló épületmaradványok. Ebből következően sok esetben a közfigyelem fókuszából kieső emléket elhanyagolják, nem őrzik, s így kevésbé akadályozhatják meg pusztítását, rongálását. Ezekkel a társadalomnak sokkal kevesebb élő kapcsolata van, mint a településekben található, nap-nap után látott és használt „aktív" épületekkel. Az is sajnálatos következménye a magányosságnak, hogy ezek a romok sok esetben elesnek a csoportosan megjelenő emlékek együttes látványának tudatformáló többleterejétől.
