Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Horler Miklós: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922)

évek elejétől mindinkább „épségben is tartatik", azzal a felfogással együtt, amely egyrészt hazafias érzelmekből indíttatva a gótikát hazánk fénykorának stílusaként értékeli, másrészt kívánatosnak tartja, hogy középületeink is mindinkább ebben a stílusban épüljenek, hogy ezt felidézzék számunkra, ahogy ezt Rómer Flóris a pesti étj-városháza Steindl-féle terveivel kapcsolatban 1870-ben kifejti.

46 Ez a historizmus korának felfogása, amely már Henszlmannak az Akadémia gótikus stílusban való felépítéséért folytatott heves küzdelmeiben kifejezésre jutott, és amelyet aztán Rómer és Ipolyi is elfogadott és támogatott. Az ideiglenes bizottság megalakulásával kapcsolódtak be a hivatalos műemlékvédelem irányításába a Wiener Bauhütte fiatal építészei és Friedrich Schmidt (1825—1891), a bécsi Technische Hochschule tanárának tanítványai: Steindl Imre, Schulek Frigyes és Schulcz Ferenc, akik a bécsi iskolában Siccardsburg és Van der Null szellemi környezetében, és a kölni Dombauhütte Zwirner által vezetett gárdájában nevelkedett Schmidt keze alatt tanulták a gótikus stílusban való építés mesterségét.

47 Ezekből a szellemi forrásokból táplálkozott a magyar műemlékvédelem és műemlékhelyreállítás irányzata a hetvenes évek elejétől nagyjából a századfordulóig, fokozatosan eltávolodva a hatvanas évek mértéktartóbb beavatkozásaitól a teljes újjáépítések irányába. Az a történészi szemlélet, amelyet Ipolyi még az ötvenes években képviselt, és amely a műemlékekben élő történelemkönyvet látott, és amely egy-egy műemlék „elenyésztével" történetkönyvünk egy-egy lapjának kiszakadását siratta, fokozatosan elhalványult, legalábbis a valódi értelemben vett történetiség szempontjából. A műemlék megszűnt a történelmi folyamat kifejezője lenni egy abszolutizált és idealizált korszak szimbólummá merevítése érdekében. A Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága működésének évtizedében, az 1870-es években indult meg annak az öt nagyszabású, országos jelentőségű műemléknek a helyreállítása, amelyekben mintegy tükröződnek a kor kultúrpolitikájának égisze alatt, Trefort Ágoston minisztersége idején kibontakozott intézményes műemlékvédelem tendenciái, ellentmondásai, lehetőségei, mozgató erői és társadalmi reakciói egyaránt. Ez az öt műemlék a visegrádi vár és a Salamon-torony, a vajdahunyadi vár, a budavári Nagyboldogasszony-templom, a kassai valamint a pécsi székesegyház. Az öt közül a visegrádi és vajdahunyadi vár lényegében befejezetlen maradt, míg a három templom, melyekre az állami költségvetés mellett a vallásalapból és a külön létrehozott egyházi műemléki alapból összegyűlt fedezet volt, a millennium évére készen állva reprezentálta a kultuszkormánynak a nemzet történelmi emlékei megbecsülését szolgáló törekvéseit. Amit e kiemelt helyreállítások mellett az ideiglenes bizottság évenként tett a kisebb jelentőségű műemlékeken időszerűvé vált munkák ügyében - Henszlmann megfogalmazása szerint: „az őrködés a régi emlékek restaurátiójára" az igen kevés. Évente nyolc-tíz ügy szerepelt, a bizottság éves jelentéseiben, ahol Steindl vagy Schulek kisebb tervek készítésével, vagy a bizottság szerény költségvetéséből pár ezer forintos támogatással avatkoztak be a műemlékek sorsába. Ezek az összegek együttvéve töredékét sem jelentették a három kiemelt templom összes költségeinek. A nagy helyreállításoknál a kezdetben - így pl. Vajdahunyadon Schulcz, Pécsett Lippert által - előterjesztett takarékos és konzerválásra szorítkozó javaslatok helyett, részben szerkezeti, részben elméleti indokokkal, az épületek nagy részének lebontásával és módosított formában való újjáépítésével, valamint óriási költségekkeljáró megoldásokat fogadtak el. Az újjáépítések építészettörténeti-elméleti