Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Horler Miklós: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922)

be, hogy a korszak kiemelkedő jelentőségű helyreállításai nagyrészt egyházi épületeken történtek. Amit ezeken keresztül a korszak műemlékvédelméből nyomon követhetünk, az egyrészt a - mai szóval - műemlékvédelmi politika, másrészt a műemlékhelyreállítási elvek alakulása. Nagyobb helyreállítási munkák az országban már az ideiglenes bizottság felállítását megelőző hatvanas évek folyamán is megindultak, és egy részük áthéizódott a bizottság működésének idejére, a hetvenes évekre is. Ezek között volt a soproni Szent Mihály-templom (1863-1866), a pannonhalmi bencés apátság temploma (1868-1875), a lébényi apátsági templom (1862-1879), a pozsonyi (1867) és kassai székesegyház (1857-1877-1896) valamint a vajdahunyadi vár (1868-1914).

43 Már ezekből is látszik, hogy a tendencia elsősorban a középkori emlékek, ezek közül is főleg a templomok és a várak előtérbe helyezése. Ezen kívül csupán néhány római emlék feltárása és konzerválása indul meg a fővárosban, Aquincum maradványai közül. Ez a jelenség egybeesik a kor általános európai tendenciájával, amely az antik romok és a középkor kiemelkedő emlékei felé fordul a tudatos műemlékvédelem kezdeteinél, és csak később tágul ki érdeklődése egyrészt a középkor utáni korszakok-, másrészt az épített környezet egyéb épületfajtái felé. Ami maguknak a helyreállításoknak mikéntjére vonatkozó elképzeléseket és elveket illeti, ezeket részben az építtető társadalom részben a munkákat irányító építészek befolyásolják, akik maguk is részei a társadalomnak, és mindnyájan hatása alatt állanak annak a korszellemnek, amelynek ugyanakkor maguk is formálói. A társadalom széles rétegei és az aktív restaurátorok között annyiban érzékelhető bizonyos eltérés, hogy a kor említett általános preferenciáin belül a társadalom inkább érzékeny a régiség és az emlékek hagyományos megjelenése iránt, mint a restaurátorok, akik a maguk képzettségével inkább a középkori állapotnak a maga tisztaságában és épségében való visszaállítására, majd mindinkább visszaálmodására törekednek. Mint ahogy Európa más részein, úgy nálunk is, a hatvanas évek első helyreállításai még inkább tiszteletben tartják az épületek meglévő szerkezeti szubsztanciáját, és elsősorban az epidermisz, a külső megjelenésének a használathoz méltó kijavítására, másrészt viszont a berendezés és díszítés elemeinek a középkori enteriőrhöz illő, stílszerű kicserélésére törekednek. Ezt tapasztaljuk a nürnbergi August Essenwein (1831-1892) Lebenyben, id. Storno Ferenc (1821-1907) Sopronban a Szent Mihály-templomon és Pannonhalmán, Lippert József (1826-1902) Pozsonyban a székesegyházon, és a korán (1870) elhunyt Schulcz Ferenc Vajdahunyadon az első két évben végzett munkáinál is. A kor nagy történészei és teoretikusai, Henszlmann, Ipolyi és Rómer helyeslik és támogatják munkájukat, sőt Henszlmann a pozsonyi székesegyház esetében még bírálja is Lippert munkáját, amiért a Raphael Donner által készített barokk főoltárt eltávolította és helyébe „igen kicsinyes, sovány főoltárt" állított fel.

44 Ugyanakkor a restaurálási elvek következetlenségét, kiforratlanságát, és a ké>zépkor utáni korszakok értékelésének bizonytalanságát mutatja, hogy Henszlmann a lébényi templom barokk toronysisakjairól másutt azt írja, hogy azok alakja „nemcsak nálunk, hanem másutt is az építészet végelkorcsosodását jelzi". Ezért is kívánatosnak tartja, hogy a templom „teljes helyreállításához az állam is járuljon azon feltétellel, mely szerint a kormánynak felügyeleti joga az emlék sztylszerü restauratiójára épségben tartassék."

45 Ez a felügyeleti jog az ideiglenes bizottság felállítását követően a hetvenes