Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
kenysége mindenekelőtt egy sor defenzív szemponttal ajándékozta meg a magyar kutatást, egyes emlékek értékének és az egész hazai történelem sajátszerűségeinek megítélésében. Ezekben a vitakérdésekben a Kaiserstaat összbirodalmi nézőpontja (Eitelberger) eleve az egyetemesség képviseletében, a magyar álláspont pedig partikularizmusként tűnhetett fel. A múzeumi művészettörténetben, az iparművészeti mozgalomban a tudományfejlődés zavartalanabb volt; nem véletlenül ezek váltak a hazai művészettörténet vezető területeivé a század végén a tisztelt tekintélyek nyomasztó marginalizálódásának idején. Az építészettörténetben és a műemlékvédelemben valciságos palotaforradalomra volt szükség a századfordulón a pozitivizmus és a stílustörténetjegyében. Ez a generáció hangoztatta először a „konzerválni, nem restaurálni!" elvét, s vetette fel először a stíluspurizmus gyakorlatával szemben a műemlékvédelem önreflexiójának szükségességét. Ezzel egyidejűleg jelennek meg az első, késő reneszánsz és barokk emlékekkel foglalkozó közlemények. A két jelenség egymásra vonatkoztatásának, tehát a barokk megkülönböztetett védelmének a restaurátori gyakorlatban sokáig, biztosan az első világháború végéig (s bizonyos esetekben, amikor a barokk vagy újabb keletű értékek megszüntetését nagyobb régiség felmutatása „indokolja", máig) nincs jele, ami a felismerés elméleti jellegét és az ilyen meggyőződést vallóknak erőtlenségét egyaránt bizonyítja. A magyar művészettörténetírás története éppiigy megíratlan, mint a műemlékvédelemé. Ezért teljességgel felderítetlen évszázados közös történetüknek a hozzánk közelebb eső fele, amelynek nekrológ- és jubiláris szinten művelt - s épp ezért tudománytörténeti következtetések levonására nem alkalmas - historiográfiájának mai állapotában kockázatos általános tendenciákról beszélni. Az egyik kétségtelenül a századelő progresszív hagyományának megszakadása (pl. Éber László marginalizálódása, a legjobban felkészült tudósok tömeges emigrációja, az egyetemi tanszékek mérsékeltebben modern tudósokkal való betöltése), a konzervativizmus jelentkezése: mind a purista restaurátori gyakorlatban, mind az alapítók generációjának (különösen Henszlmann és Ipolyi példájának) idézésében. Ez felelt meg a nemzeti értékrend iijabb, erőteljes hangsúlyozásának - az okok nem utolsó sorban Trianonra, a történeti Magyarország összeomlására vezethetők vissza: a sokk a művészettörténész, a műemlékvédelemben működő szakember számára még közvetlenebb, mint a polgárok többsége számára. Mint rendszerint a műemlékvédelem érzékeny mérleg-struktúrájában, mindez a történeti-elméleti stúdiumok és az építészeti gyakorlat meghatározó szerepében is kifejezésre jutott. Az építész-oldal dinamikusabb szerepe olyannyira nyilvánvaló, hogy egy, a harmincas években fellépett fiatalabb építész-generácié) jelentette a megújulás kiindulópontját is: gyülekezési helyük a Műegyetem Építészettörténeti Tanszéke. Elvi bázisuk a stílustörténeti szellemű építészettörténet, érdeklődésüknek legjelentősebb területe az Árpád-kori építészet, de legnagyobb újdonsága a késő gótika illetve a barokk építészet tulajdonképpeni modern kutatásának megkezdése. A Műemlékek Országos Bizottsága, a Magyar Mérnök- és Építészegylet Közleményei illetve a Technika folyóiratok jelentették e generáció építész és művészettörténész tagjainak működési helyét. Azokról a személyekről és azokról az elvekről van szó, akik és amelyek a magyar műemlékvédelemben a második világháború után érvényrejutottak, és történetét a közelmúltig meghatározták.
