Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
szettudományokban is, az evolucionizmus a műalkotások közül azokat ruházza fel különleges történeti értékkel, amelyek ritka tanúkként a történelem korai fázisairól, a fejlődés kiindulópontjairól vallanak. Az evolucionizmus történelmi szemléletének legkérdésesebb pontját a jelen megítélése alkotja, amelyet per definitionem minden megelőző fázist meghaladó csúcspontként szemlélünk. Mindnyájan tanúi vagyunk e szemlélet látványos konfliktusának, amelyben az emberi munkának a természet képébe való fölényes beavatkozása vált kérdésessé. Ugyanez az attitűd vált vitatottá a műemlékvédelemben is, már századunk elejétől kezdve. Az első kérdés úgy hangzott, vajon jogos-e a szervesen nőtt műalkotások történetének egyik, többnyire épp a legkorábbi fázisát egyedüli értéknek tekinteni, s megtisztítva minden idegen elemtől, diadalmasan felmutatni a heylreállított, kijavított rekonstrukciót mint a modern tudományosság eredményét. A műemlékvédelem purizmusának elvetése azonban nem az utolsó lépést jelentette a történeti értékek iránti tolerancia kialakulásában. A modern műemlékvédelem egyik legfontosabb törekvése az egyes emlékek egyedi történetének respektálása, úgyszólván élettörténetüknek, az ennek során létrejött változásoknak nyomon követése és láttatása. A tolerancia, az emlék-individuumok története iránti tisztelet végső próbája azonban abban van, milyen mérséklettel kívánja elhelyezni a restaurátor saját korának szignatúráját az emléken, környezetében, vagy az emlékegyüttes, a történelmi település szövetében. Mert rendszerint ez az a pont, ahol a műemlékvédelem átcsap a történetileg nőtt emlék megőrzéséből az öntudatos emlékállításba, az evolucionizmus szemléletének alapján a magát csúcsponton látó nemzedék akaratának megörökítésébe. Balga és nevetséges ez az álláspont, mert nem számol az evolúxió további menetével, a minket meghaladé) jövővel, amelyre így nem a történelemből ránk maradt objektumot magát, hanem értelmezésünket és önnön huiságunk monumentumát kívánjuk rákényszeríteni. Ennek a paradoxonnak különleges eseteit jelentik azok, amelyekben a ma műemlékvédelme saját elődeivel szemben kényszerül állásfoglalásra. Mivel a műemlékvédelemnek magának is van történelme, vannak fejlődési szakaszai, a korábbi, általunk meghaladottnak tekintett restaurálások eredményei ma már nagyon gyakran a műemlékek individuális történetének meghatározé) részei. Mivel a műemlékvédelem legkorábbi korszaka a középkori műalkotások restaurálására koncentrált, mai középkor-képünk emlékbázisát bizonyára sokkal erősebben determinálja a 19. század ízlése, mint a róluk szóló művészettörténeti értelmezéseket a 19. századi művészettörténetírás hagyatéka. A gyakran követelt „visszarestaurálás" csak öncsalás abban a számos esetben, amelyekben a művek eredeti állapota fizikailag már nem létezik. A valóságban a régebbi restaurálás eredményeit éppíigy nincs okunk és jogunk az emlékek történetétől elkülöníteni, mint a régebbi szakaszok tárgyi emlékeit, vagyis ezt a történetet csak egy bizonyos időpontig értékesnek, attól kezdve pedig eltörlendőnek tekinteni. A tapasztalat arra tanít, hogy minden korszak emlékei az őt közvetlenül követő, vele szemben generációs ellentétet, nem egyszer ellenszenvet érző periódusban vannak a legnagyobb veszélyben. Nehéz eldönteni, vajon a csendes átmenet rendszerint utilitárius szemléletű, tömeges funkcióváltozásokkal operáló beavatkozásai nyúlnak-e bele érzékenyebben a történeti hagyaték sorsába, vagy a társadalmi forradalmak kétségkívül látványosabb és emlékezetesebb emlékdcmtései, rombolásai.
