Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Horler Miklós: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922)
Schmidt javaslata ellenére sem tartják meg és restaurálják eredeti helyükön, hanem szétszedik, és helyükre Zala Gyé>rgy rekonstruált másolatai kerülnek, végül a tervvel ellentétben a templom falaiból gyakorlatilag semmi sem marad fenn a tornyokon kívül és mikor végül 1884-ben Henszlmann le akar utazni a helyszínre, hogy a munkákat megtekintse, nem engedik, amíg a püspöktől meghívás nem érkezik. 95 Dulánszky püspököt 1882-ben, a tervek jóváhagyásakor a Műemlékek Országos Bizottsága levelező tagjának nevezi ki a miniszter, 1888-ban Henszlmann halála után Czobor Béla kerül helyére a bizottság előadójaként. A kiemelt helyreállítások a körülöttük zajló viták, kritikák és botrányok megnyilatkozásaival együtt lényegében összesítve mutatják a többi helyreállításokban is többé-kevésbé jelentkező tendenciákat. Belőlük kielemezhetek a korszak felfogásának mindazon sajátosságai, amelyek a század végére megérlelték a közvéleményben egy szemléletváltás, egy új, modern műemlékvédelmi gondolkodás felé való elmozdulás igényét. A 19. század utolsó évtizedeiben kivirágzó purista irányzat elméleti megalapozását - mint már erről szó volt - a gótika építészetének elméletére vonatkozó kutatások nyújtották, melyeknek Henszlmann személyében európai rangéi művelője lett egyben a műemlékvédelem szellemi vezéralakja is. 96 Ez a „tiszta gótikus styl" elméleti megközelítéséből kiinduló szemlélet nehezen tudott mit kezdeni a magyar középkor több korszakon át kialakult, torzóban vagy csonkultan fennmaradt emlékeinek sajátos esztétikumával és történetiségével és óhatatlanul mindig az azokban valahol rejlő eredeti tiszta gótikus koncepció ideálját kereste és kívánta rekonstruálni. Ahol az elméletileg kialakított kép összeütközésbe került a történeti valóság produktumával, ott nem riadtak vissza a realitást hozzáigazítani a teóriához. Ez a törekvés egyben érthetően magával hozta a szerényebb körülmények közé)tt létrejött magyar középkori emlékeknek a nagyszabáséi európai alkotások színvonalához való közelítése igényét is. Világosan megfogalmazódik ez Henszlmannak a pécsi székesegyház helyreállításával kapcsolatos véleményében, mely szerint: „ha Schmidt a restauratiót terve szerint keresztül viszi, hazánk oly szigoréi stylű román templommal fog bírni, mellyel nem ugyan a külföld, nevezetesen a francia hasonló legdíszesebb, hanem minden esetre a díszesebb emlékekkel sikeres versenyre fogunk léphetni..." Egyenesen következik ebből, hogy a műemlék többé nem a magyar történelem viharos századain keresztül is mindig továbbélő európai kultúra különböző korszakainak ötvé)zete, hanem nyersanyag, amiből a restaurálás önkényesen válogathatja ki azt, amiből aztán saját elképzeléseit kialakíthatja. Ennek eredménye aztán a műemlék letisztítása, purifikálása az elmélethez legközelebb allé) korszakra, nyugodtan megsemmisítve ugyanannak a ké)z.épkornak más szakaszában keletkezett részeit. Ha ez a purifikálás bátran eltávolítja vagy „kijavítja" a középkor zavaré) részleteit, még inkább ezt teszi az újkor hozzátételeivel, így különösen a barokk kor építészeti elemeivel, mint például a toronysisakok, boltozatok, vagy berendezéseivel, oltáraival, amelyeket „az építészet végelkorcsosodásának" tekint, ahogy ezt ugyancsak Henszlmann a lébényi templommal kapcsolatban megfogalmazta. Természetes, hogy ehhez az építészettörténeti és elméleti felfogáshoz értelemszerűen kapcsolódik a kor alkotó építészetének historizáló irányzata, amely az új épületeket is gé»tikus, majd más és más stílusokban fogalmazza meg. A bécsi építészeti akadémián Schmidt, Hansen, Ferstel, Siccardsburg, Van der Niill környezetéből kikerült építészeink számára mi sem
