Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása

II. Műemlékek és egyetemes művészettörténet: Könnyű a művészettörténet által hordozott értékrendnek egyetemességét s vele a műemlékvédelemét belátni ott, ahol a feladat az emberi kultúra több évezredes emlékhagyatékának megőrzése. Magyarországon aligha van dolgunk többel, mint két évezrednek a hagyatékával. Az egyik, a közelebbi évezred műemlékeinek szavát érteni véljük, hiszen anyanyelvünkön szólítanak meg bennünket: „Honfi!" - akár Kölcseynél a Huszt düledékei közt lebegő rémalak. Ma már tudjuk, hogy ez az indíttatás nem elegendő, hiszen egyedül csak a nemzeti érzésre alapozni a műemlékek ápolását könnyen túlzásokhoz vezethet és vezetett is: egyrészt túlzó hangsúlyozását eredményezheti annak, amit e szempontból értékesnek tartunk, másrészt, gyomlálgatását, azaz durvábban kifejezve: pusztítását mindannak, amit valamely pillanatban idegennek tekintünk. A historizmusnak mint magatartásformának egyik alapvető igénye ez a beavatkozás az idő menetébe, az utólagos korrekció. Semmiképpen nem segít ez a szempont a másik, távolabbi, mindenképpen idegen évezredhez való viszonyunknak megmagyarázásában. A nemzeti indítékú művészettörténet eleven cáfolata Európa-szerte az ókori emlékek megbecsülése. Jelenlétük boldoggá tesz, büszkeséggel tölt el, megelégedést szerez, mert közvetve, nem leszármazási, hanem kulturális közösségbe von bennünket. Vonzerejük abban rejlik, hog)' amint a torzó az egész utáni vágyat ébreszti fel bennünk, a szerteszé>rt lelőhelyek mégoly csonka emlékei is felkeltik a hajdan volt integritás tudatát. Azt a tudatot, amelyet az irodalom, a történetírás alkotásai sugároznak felénk. A műemlékvédelem önvédelem, ragaszkodás saját, emberi létezésünkhöz. Nem lehet műemlékről beszélni, ha ezt a fogalmat nem egyetemes értelemben fogjuk fel. Apollo-torzóról írott szonettjében R. M. Rilke világítja meg minden tudós elemzésnél teljesebben az emlék lényegét s közvetíti a leghitelesebben alapvető üzenetét: „...a / csonka test mégis izzik, mint a lámpa, / melybe mintegy visszacsavarva ég nézése... Különben csak torzult és suta kő / lenne, lecsapott vállal meredő, / nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, / s nem törnék át mindenütt busa fények, / mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!" (Tóth Árpád fordítása). A versforma láttatja be, hogy az így felfogott műemlékek éppúgy a szellemi élet részei, mint az irodalom maga. Egyetemességük csak a világirodalom szellemi közösségével mérhető. S szellemi létük törvényszerű formájukhoz kötött. Maradandóságukból egyenesen következik morális imperatívusuk: „Változtasd meg élted! " Ebből kiindulva kell levonnunk néhány következtetést: 1. Évezredek műemlékeinek egységként, közösségként való szemléletéből mindenekelőtt ennek az egységnek szellemi, gondolati természete következik. A közösséget a kvalitás konstituálja, az, hogy a műalkotások világában az esztétikum törvényei uralkodnak. Valamennyien olyan emberi produktumok, amelyek csak abban a formájukban képesek értékek hordozására és közvetítésére, amelyet alkotójuk kezétől nyertek, s amelyben ránk maradtak. E tekintetben nincs különbség ingatlan műemlékek és muzeális ingetságok között. Bármilyen magától értetődő és közhelyszerű belátás is elméletben valamennyi műalkotás egységének elismerése, védelmük feladatai és megoldásai a gyakorlatban mindig is különbözőek. Hajlamosak vagyunk a műemlékvédelmet mindenekelőtt építészeti feladatkör-