Haris Andrea szerk.: Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 7. Országos Műemlékvédelmi Hivatal,)

Fügedi Erik: A koldulórendek elterjedése Európában és Magyarországon

Ha a statisztika útja járhatatlan, marad a hagyományos módszer, azt állítani, hogy a koldulórendek terjedését addig ismeretlen méret és ütem jellemzi, s az okokat vizsgálni, amelyek ezt előidézték. A hangsúlyt most a ferencesekre helyezném, nemcsak azért, mert az itt következő előadások kétharmada egyes ferences rendházakkal foglalkozik majd, hanem azért is, mert ők voltak többen, és Magyarországon ők gyakoroltak nagyobb hatást. A modern történetírás két alapvető megállapítása az, hogy a koldulórendek a városokban éltek, azokban és az egyetemeken működtek. A koldulórendek alapítását megelőző 12. század Nyugat-Európában a nagyméretű gazdasági növekedés korszaka volt. Az agrártermelésbe bevont terület növekedése, az agrártechnika fejlődése és talán még más, előttünk rejtve maradó tényezők lehetővé tették a népesség robbanásszerű növekedését és strukturális átrendeződését. A valamikori Romai Birodalom területén lévő elnyomorodott városok fellendültek, a limes vonalától északra és keletre fekvő részeken új, kereskedelmi és kézműipari központok jöttek létre. Ezekbe a városokba áramlott a falvak népességtöbblete. A gazdasági fellendülés következtében a városi népesség erősen differenciálódott, kialakult a - régi mértékkel mérve - rettenetcsen gazdagok vékony rétege és kialakult a teljesen nincstelen, alkalmi vagy bérmunkából élők tömege. A két réteg azonban távolról sem volt stabil, a kora kapitalizmus viszonyai között a nagy gazdagság egyetlen nap alatt úgy elolvadhatott, mint a frissen hullott hó, a bérmunkás egyik napról a másikra a munkanélküliség olyan fokára süllyedhetett le, hogy túlélését csak az eredményes koldulás biztosíthatta. Nem csoda, hogy a városi népesség magatartásában is labilis, hogy mindenfelé vándorprédikátorok jelentek meg, bűnbánatot, megtérést hirdetve, s beszédeikre a városok népe hisztérikus kitörésekkel reagált. Az egyház ezzel a fejlődéssel nem tudott mit kezdeni. Nem tudta megoldani a külvárosiak lelki gondozásának merőben új feladatát. A clunyi reform, és a császárság felett aratott politikai győzelme után, kiépített gazdagságával és mérhetetlen fényűzésével az egyház a vándorprédikátorok támadásának céltáblájává vált. Krisztus apostolainak szerénységét és igénytelenségét kérték tőle számon. Jellemző tény, hogy amikor a dél-franciaországi eretnekség terjedésének megállítását cisztercita apátokra bízták, ezeknek a fényes kísérettel utazó nagyuraknak az akciója, teljes kudarcba fulladt. A pápai kihallgatásra váró tizenkét koldus vezetője az apostoli élet helyreállítását, a szegénység és az alázat gyakorlását hirdette, rendjét ennek megfelelően Ordo Fratrum Minorumnak, a kisebb testvérek rendjének nevezte el. Szent Domonkos az eretnekséget szerette volna visszaszorítani, éspedig szelídebb eszközökkel, az igehirdetéssel, innen ered rendjének neve, az Ordo Fratrum Praedicatorum, a prédikáló testvérek rendje, s a tömegeket a szegénység eszközével próbálta meg megközelíteni. A két rend között kezdettől fogva a verseny és átvétel bonyolult összefüggése figyelhető meg. Az idézett szám, a nem egészen egy század alatt felépült 2000 kolostor bizonyítja a program vonzóerejét; s a két szám, az 1400 és 600 rendház közötti különbség, utal a két rend programjának és hatásának különböző mértékére. A kisebb testvérek, minden jel szerint, felszívták a koldulásra kényszerült városi szegénység egy részét, amiben része lehetett annak is, hogy a ferencesek novíciusaikkal szemben nem támasztottak különösebb követelményeket. A dominikánusok más. utat jártak. A szentbeszédhez teológiai ismeretekre volt szükség, írni-olvasni kellett tudni. A rend céljának logikus következményeként, a nyugat-európai eretnekekén kívül, kiterjesztette működését, a majd kétszáz év óta elszakadt, ortodoxokra és pogányokra, missziós tevékenysége szükségszerűen kelet felé fordult.