Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Alois Machatschek: Die „Ruinen von Karthago” in Schloßpark von Schönbrunn

„Karthágó romjai" a schönbrunni kastélyparkban - módszertani problémák egy műrom védelme kapcsán Alois Machatschek A jelenlegi formájában a 18. század közepétől kiépülő schönbrunni kastélyparkban főként az 1770-es években készültek jelentős kerti építmények, nagyrészt Johann Ferdinand Hetzendorf von Hohenberg tervei alapján. A gloriette mellett különös figyelmet érdemel a „romromantika" két korai emléke, így a „Szibillabarlang" és a „római romok"-nak is nevezett „Karthágó romjai", amely utóbbit Hohenberg 1778-ban fejezett be. E műrom központi részét egy hatalmas ív alkotja, előtte további műrészletekkel övezett vízmedencével. A falazatokat eredetileg színezett, durva vakolat borította. Az építkezésnél a Neugebäude reneszánsz kastély kőfaragványait - kőtömböket, fejezeteket, oszlopokat - használták fel díszítőelemként. Igen valószínű, hogy Hohenberg terveire nagy hatást gyakoroltak Giovanni Battista Piranesi római antik romokról készített rézmetszetei. Az elmúlt két évszázad során e „római romok" egyre inkább természetes romokká váltak. A hegyoldal földtömegének természetes nyomása, az elburjánzó növényzet, az eső és a nedvesség jelentős mértékben károsították a falazatokat. Számos műrészlet lezuhant és részben eltűnt, az eredeti vakolat teljesen megsemmisült, így elkerülhetetlenné vált egy teljeskörű rendbehozatal, bár az építmény fokozatos pusztulása - épp a romokról a közvéleményben élő kép következtében - máig nem keltette fél az egyébként olyan érzékeny nyilvánosság és a médiák figyelmét. Természetesen a Riegl-féle , Alters wert", s így a kor és az elmúlás nyomai napjainkban különös figyelmet érdemelnek. Ezért a romok esetében csak a valóban szükséges és a lehetőség szerint láthatatlan beavatkozásokra szabad korlátozódnunk. Módszertani szempontból egy műrom restaurálása külön problémákat is felvet, hiszen a schönbrunni „római romok" azzal a céllal épültek, hogy érzelmeket és hangulatot keltsenek, minden földi múlandóságára emlékeztessenek. Bármilyen nagyobb beavatkozás a természetes „öregedés" folyamatába így ellentétesnek tekinthető az eredeti szándékkal. Ezért kézenfekvő lenne, hogy csupán az építmény állagának biztosítására kerüljön sor - ez ellen viszont az szól, hogy így a felvilágosodás korának egy egyedülálló emléke nem kapná vissza - többek között - eredeti felületkezelését. Kézenfekvő lenne így egy kompromisszum kötése, amely a „romromantika" és a „művészettörténeti dokumentum" szempontjait egyaránt figyelembe venné - kérdés csupán, hogy valé>sítható meg ez a gyakorlatban? A restaurálási koncepcióval kapcsolatos előzetes elképzelések kimunkálása során viszonylag problémamentesnek tűnt a statikai biztosítás megvalósítása, a lezuhant részek visszahelyezése. Problémát jelent viszont azon részek kezelése, amelyek teljes megújítást és kiegészítést igényelnének - itt ugyanis aligha valósítható meg az eredeti, „régi" részekhez való megfelelő kapcsolódás! Kétségtelennek tűnik, hogy a kőrészleteknél alkalmazandó eljárás csak előzetes kísérletek eredményei alapján határozható meg. A legtöbb kérdéssel viszont a vakolatok esetében találkozunk. A mai, „lepusztult" állapot történelmileg kialakultnak, megszokottnak, esztétikailag elfogadhatónak tartható - megtartása költségkímélést is jelentene. Egy új vakolat ugyanakkor védené a rossz állapotban lévő téglafa-