Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez

repesztheti a ,jól záró" kőburkolat elemeit. Még rosszabb hatású volt az utólagos vízüveges lemosás, mert a vékony vízszigetelő felület mögött maradó nedvesség megfagyva addig pusztította a követ, amíg annak átitatott, szigetelő felülete el nem „kopott". Nagyobb kőfelületek „leveles" pusztulása gyakran köszönhető az egykori vízüveges kezelésnek. Esztétikai problémák mellett, hasonló okok miatt mondtak le a kőfelületek olajos mázolásáról is. A vízüveg hibái miatt, a század közepétől kezdve víztaszító, egyszersmind „légzőképes" felületvédelmet adó vegyi anyagokkal kísérleteztek. Eleinte a mész-szilikátok mellett fluormagnéziát, valamint a káliszappanból és ecetsavas timföldből készített tesztalint használtak. A tesztalin, előnyös tulajdonságai ellenére, erős vízzáró képessége és az általa kezelt kőanyag kissé matt, „szappanos" felülete miatt a 20. század elejére háttérbe szorult a porózus felületeket teljesen el nem záró fluátok mögött. A fluorsós kísérletek után a Raval-, Mansion-, Keszler-, stb. féle fluátok, valamint a feltaláló-gyártó nevéhez nem kötődő nátrium-fluát Európa-szerte elterjedtek, nem utolsósorban azért, mert a velük kezelt kövek megőrizték eredeti textúrájukat, színárnyalatukat, viszont felületükön fényezhetőknek bizonyultak. Keszler-fluáttal konzerválták például ekkor a Louvre-t, Buckingham-palotát, a münsteri királyi palotát... Magyarországon rájöttek, hogy a dunavidéki kövek, - így Budapest jellegzetes építőkövei, haraszti, sóskúti, pátyi stb. - számára ez az ideális védő anyag. Nátriumfluátot használt Alpár Ignác, nagy banképületei kŐhomlokzatának megóvására. A fluátok, megkülönböztető elnevezésük ellenére sem voltak pontosan meghatározott összetételű vegyületek, összetételük százalékaránya és hígításuk mértéke változott, olykor festékanyagokat is kevertek az alapvegyülethez. Miután a fluátozás a mésztartalmú és homokköveken vált be igazán, a tesztalint agyagtartalmú köveken használták tovább. Kőutánzatok Azok, akik nem mondtak le a reprezentációról, ám kő burkolatot tartóssági, esztétikai, avagy anyagi okok miatt nem alkalmaztak, a kő utánzásának többféle lehetőségéhez folyamodhattak. Az igénytelenebb megoldásként számon tartott, habarcsos fedéssel kővé hazudott bádog- és - az olykor mésztejes átitatással és/vagy festéssel kőszerűvé varázsolt - a kerámiaelemek mellett különféle „kőkészítési" eljárások voltak ekkor ismertek. A 19. század első felének gyakran alkalmazott eljárása, a kőliszttel kevert - festetlen - mészhabarcs ekkorra már kikopott a gyakorlatból. Jellegzetes példája viszont az eklektika gyakorlatának a cement és gránittörmelék keverékéből és vízüvegből készített Victoria-kő, valamint a homok, szénsavas mész és kovasav keverékéből összeálló Ransome-kő, avagy a klór magnézium oldatba kevert magnéziából előállított magnézia-cement, amelyből kőporral „követ", téglapor adalékanyaggal „téglát" egyaránt készítettek. Feltalálóhoz, vagy márkanévhez nem kapcsolható, általánosan elterjedt megoldások voltak ekkor a tégla-, vagy kőpor, „üvegliszt", illetve kazánsalakőrlemény cementhabarcsos keverékéből gyártott műkő elemek és a magnéziumszilikátból és szénsavas magnéziából előállított zsírkő is. A kohók salakanyagának építőipari felhasználása a 18. század második felétől kezdve izgatta a feltalálókat. A nyers kohósalak ridegsége és egyenetlen szilárdsága miatt különféle kőgyártási eljárásokkal kísérleteztek. Sok, egymáshoz hasonló megoldás született, - elterjedni azonban egy sem tudott, mert a kohók, különféle gyártási eljárások során, változó összetételű és minőségű fémeket olvasztottak; ez akadályozta valamely gyártási technológia elterjedését. Ekkor általában „salakkőnek" nevezték azt az anyagot, amelyet homokkal és kokszporral kevert h ülő ke-