Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez

Mész- és egyéb habarcsok A kor szakemberei a kötőanyagok között megkülönböztették a természetes vag)' „kövér" - meszet, az oltott, „hidraulikus" mésztől és a különféle cementfajtáktól. A kivitelezői gyakorlat számára a mészhabarcs ismert technológiája, olcsósága és hőfejlődéssel járó kötése, a drágább cementek nagyobb szilárdsága, hőmérsékletemelkedés nélküli kötése, és kovasav-, illetve vasoxid-tartalma lehetett az anyag kiválasztásának szempontja. Figyelembe vették azt is, hogy a mészvakolat, mint vékony felület, gyorsan szilárdult, a meszes falazóhabarcs ellenben igen hosszú, - vastag falakban akár több évtizedes - kötési folyamat után nyerte el szilárdságát. A cementes habarcsok kötési folyamatát saját tömegük nem befolyásolta ilyen mértékben. A fal, mész alapú kötő- és felület-alakító anyagai között külön kezelték az általánosan használt mészhabarcsot, a dolomitos mészhabarcsot, valamint a vulkáni eredetű alapanyagokból készített és általában „hidraulikus pótló szereknek" titulált puccolán-, trasz-, szantorinföld-habarcsokat. Már a puccolán-földnek is több bazalt, láva, horzsakő és agyagos - formáját ismerték. Az Ambroselli-habarcs egyes rétegeibe változó mértékben és eltérő finomsággal kevertek meszet, portlandcementet és homokot. „Tűzálló" vakolatként volt ismert samottliszt adalékanyagos mészhabarcs. Pontszerű nyomás esetén aláöntésként, adalékanyagként kén-homok keverékével kísérleteztek. A korszak olcsó vakolóanyagai voltak a különféle fahamus adalékokat tartalmazó mészhabarcsok és a koksz-őrleménnyel kevert gipsz, márkanevén a „trippolit". Jellegzetes díszítési eljárása volt a korszak építészetének a sgraffito alapját változó finomságú kőszénsalak őrleménnyel és téglaporral kevert és - rendszerint faszénnel és/vagy „olasz" vörössel - színezett, több rétegben felhordott mészhabarcs alkotta. Hasonlóképpen különleges igényhez igazodott a freskó alapvakolata, amelyet - az alap fehérségének igénye szerint mészkő-, vagy márvány-zúzalék adalékanyagos homokos mészhabarcs rétegekből készítették. Ahogyan a szennyezett nagyvárosi levegőben egyre fokozódott a freskók oxidációs roncsolódása, újabb (téglapor, illetve dolomitzúzalék adalékos) alapvakolatokkal is kísérleteztek. Az egyes eljárásokat meghatározott célra alkalmazták. A vízszigetelő képességű dolomitos habarcs nem virágzott ki az istállókban; a szantorin-föld, mészhabarcsban vízálló vakolatot adott és alkalmasnak bizonyult talajvízbe érő szerkezetek, kikötők építésére, a puccolános habarcsot tartósságáról és színezetlenűl is szép, barnásvörös árnyalatáról ismerték; a kemény és nem repedező Ambroselli-habarcs tagozatok húzására volt alkalmas; a fahamus habarcsok gyorsan szilárdultak és repedeztek, de tartósnak bizonyultak, ezért időjárásnak kitett, de igénytelen helyek (például kerítéseken) vakolására bizonyultak alkalmasnak; a tűzálló vakolat falközeli, magas felületi hőmérsékletű vaskályhák esetén megfelelő biztonságot nyújtott. A nem tartós, de olcsó trippolittal ideiglenes épületeket vakoltak. A sgraffito alapvakolata szilárd, színezhető, színtartó és részlegesen öntisztuló homlokzati dísz-festést és - megfelelő számú réteg felhordása esetén - plasztikus felületképzést tett lehetővé. A mészhabarcson kívül alkalmazott anyagok és eljárások a 20. század elején „koptak ki" a gyakorlatból. Az igényesebb megoldások, előállítási költségük és speciális szakemberigényük miatt bizonyultak versenyképtelennek a tartós dekonjunktúra viszonyai között. Más eljárások előnyei elvesztek az olcsóbbá váló cementhabarccsal szemben.