Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)
Adrian Andrei Rusu: A hátszegi kerület középkori templomai 1700-ig
Egy véletlenszerű és reális hiátus után a 18. századtól a szokás újból feléledt. A tapasztalatok szerint az 1700 előtti ikonfestészet szinte teljes egészében eltűnt Hátszegről. Lehetetlen, hogy ne kapcsoljuk ezt a tényt a kálvini képromboláshoz, amely a 16. század második felében dúlt. Belsők: az. oltár relatív magasságát egy emelvény adja (Ráchitova, Galaçi). Ez az emelvény nem nyúlt a naosz területére, amit ennek kis mérete sem engedett. Mielőtt a liturgikus változás teljesen kizárta volna az oltárasztalt, ez bizonyára a tér központi részén állt és kőből épült (Colü, Máláiesd, Nälaci, Galati). A kétbejáratos ikonosztáz esetén az asztalt könnyű volt kissé délre helyezni, hogy látható legyen a császári ajtón keresztül. Hagyományos tartozékok a pasztofóriumok. A Densus-i nagy diakonikonnak nemcsak a jellege, de alaprajza és architektúrája is különös. Az oltárok közelében más berendezési tárgyak is vannak. Ráchitován az oltárasztalnak szentelt helyen egy négyzetes formájú, kövekkel bélelt gödröt fedeztek fel. Nem hiányoznak a felismerhető „újítások" sem. Itt említjük meg a kézmosást szolgáló római vezetékcsövet Nálatin. Nagyon fontos a szentélyt és a hajót elválasztó fal (ikonosztáz) kérdése. A történeti irodalom egyedül a kétajtós ikonosztázzal foglalkozik részletesen. Ennek a típusnak az elterjedése jóvan nagyobb mint hisszük. Riu de Alb-on ezt a típust még ma is használják, és hajdan is használatban voltak a Colti-i, a Máláie§ti-i és talán a Sínpetru-i és a Galati-i templomokban. Az egyetlen, amit jelenleg biztosan tudunk, az az ikonosztáz 16. század használata (Nálati, Máláicsti). Colti-n való igazolható léte lehetővé teszi a korábbi keltezést is. Egyelőre ismeretlen ennek az építészeti megoldásnak az eredete, és Hátszegen való megjelenésének útvonala. A naosz világosan elkülöníthető részét képezi a karzat. Viszont a hátszegi kerületen belül csak 2 példát ismerünk az 1700 előtti korból. A legrégebbit a Ríu de Mori-i Cínde§tiek építették a 15. században, miután megszerezték a Síntámárie Orlea-i templomot. Az utolsó, amely esetleg a 17. században készült, a Sala§u de Sus-i kálvinista templom harangtoronyába volt mélyítve. Ez utóbbi megoldási lehetőséget esetleg más templom is alkalmazta, ott ahol volt harangtorony. Nem kizárt fakarzatok léte sem, azonban ezidáig nem azonosítottak semmilyen erre utaló nyomot. A kisebb belső terek oldalfalakra támaszkodó karzatok építését is lehetővé tették. Nálatin és Sînpetrun a naoszt és a pronaoszt - vagyis a nők és a férfiak helyét elválasztó kis kerítés nyomát fedezték fel. Ezeket az apró részleteket nem lehet pontosan korhoz kötni, és mivel az illető templomokat használták és ma is használják, keltezésüket más kutatásokkal kell alátámasztani. Nagyon valószínű, hogy a Máláie§ti-i római oszlopból készült tetrapódot még a 16. században készítették. Még nem tisztázott a kályhák létezése a templomban. Templomok és temetők: a belső temetkezések nem voltak szükségszerűek. Ha a Streisíngeorgiu-i templomot vesszük figyelembe, úgy tűnik, hogy a legrégibb templomokban kezdetben nem temetkeztek. Csak később, különösen a 16. századtól találunk ilyen temetkezéseket. (Cold, Nálati, Galati, Máláiesü) Ahol a kálvinista hatás erősebb volt, ott a belső temetkezések sűrűsödtek, kiterjedve a szentély területére is. Említettük már a templom és a temető külön használatát a 15. században. A Streisígneorgiu-i eset újabb kivételt jelent, ami a templom-temető viszonyának differenciált tanulmányozását igényli. A temetkezési szokásokkal kapcsolatban elsősorban megállapíthatjuk, hogy ezek a vizsgált földrajzi területen egységesek. 27 Az 1600 előtt sírkövek ritkák. Mindössze hármat ismerünk és mindegyik egy monostor közeléből került elő (2 Colti-n és 1 Prislop-on). A legrégibb 18. századi fakereszteket Ráchitován találjuk.