Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Leonardo Villena: A várak születése, fénykoruk és hanyatlásuk Spanyolországban

Ugyanakkor az Észak-Afrikából érkező - vallási és katonai téren számos újítást hozó - integrista és ortodox szekták (Almarávidák és Almohadák) hatására a muzulmán Ibériában jelentős mértékben fellendül az erődítményrendszerek fejlődése. A „reconquista" több évszázados harca során újabb és újabb védelmi- és támogató- rendszereket próbálnak ki, amelyek következményeként az ibériai erődítési mód egy sor tipikusan hispán és igen hatékony védelmi elemmel gazdagodik. Ilyen az őtszögű torony, amelynek minden síkja „tűz alatt" tartható a cortina-falakról; a „coracha" vagy rövid összekötőfal, amely merőlegesen indul ki az övezőfalból és egy - általában folyóparti - toronyban végződik; az ostromlók erőteljesebb oldalazását biztosító külső, az övező falon kívül állé) torony (barbakán), amelyet az övezőfallal kicsiny - a torony elfogalása esetén könnyen lerombolható - híd köt össze; a szögben törő bejárat, amely általában egy kaputornyon át vezet és célja a támadás lendületét megtörni; (3. kép) a függőleges védelem kialakítása a bejáratok és más gyönge pontok felett (lőréses padozatú erkélyek, tornácok, farkasvermek, védőfolyosók.) Ezek a nyilvánvalóan keleti (örmény, perzsa, bizánci, arab) befolyást mutató elemek már a 12. és 13. században komoly előnyöket jelentettek az. ibériai erődítmények számára Európa többi váraihoz képest. A stratégiai elhelyezkedésű várak vizuális kapcsolatban vannak egymással és az észak-afrikaiakkal is. Mindössze egy napra van szükség ahhoz, hogy egy hír eljusson Córdobából Alexandiába, vagy vissza. Általában két, (a terepviszonyokhoz alkalmazkodó) udvarral rendelkeznek. Az aisé», vagy külső udvar nagyobb veszély esetén többnyire menedékül szolgál a környék lakóinak és az állatállománynak; ezért is nevezik „al-bacar"-nak. A főfalat rendszerint külső fal, vagy palánk veszi körül, amelynek kapuja nem esik egyvonalba a főudvar bejáratával. Mindkét bejárat erősen védett, kívülről tornyokkal és farkasvermekkel, belülről ejtőráccsal ellátott kapuval, valamint szögben törő kapualjjal. Valamennyi vár továbbra is az államé, várnagy, esetleg egy nemeséir gondjaira bízzák, aki használja, de nem tulajdonosa. A 14. és 15. században, amikor a „reconquista" nyomán Spanyolország nagy része felszabadul és az arab uralom Granadára korlátozódik, az ország politikai helyzete gyökeresen megváltozik. Azaz a királyi hatalom ereje csökken, a kegyenceké és a nagy nemesi családoké nő. Az időleges használatba adott javak örökletessé válnak, a korona eladományozza várait, sőt, néhányat elad. Szorosabb kapcsolatok alakulnak ki a spanyol és az európai nemesség között, egyrészt a Santiago-i zarándoklatok, másrészt az itáliai és földközi-tengeri spanyol jelenlét következményeként. Ekkor jelenik meg a földeséin várkastély. Sok várat újjáépítenek, vagy átalakítanak; kívülről mcgőrzik védelmi jellegét, de belülrőll alkalmassá teszik a kellemesebb életmé»dra. A védelmi elemek lassan elveszítik eredeti jelentőségüket, ám dekoratív elemekként tovább is használják őket. A napjainkig viszonylag jé)l konzervált állapotban fennmaradt várak zöme ebbe a típusba tartozik. (4. kép) Az eltérő háborús szükségletek és a későbbi főúri használat következményeként a várak sűrűsége Spanyolország különböző vidékein igen eltérő. Az ábra a napjainkig fennmaradt ké)zépkori várak ezer négyzetkilométerenkénti sűrűségét mutatja (nagy számjegy), valamint feltüntettük a várak és a tornyok számát is (kis számjegy). Eltekintve az olyan, tengerparttal nem rendelkező vidékektől, mint Kasztília és Extremadura, ahol alig vannak tornyok, a tornyok és várak együttes sűrűsége másfélszer akkora, mint csupán a váraké, sőt, a lakótornyairól híres északi parton ennek ötszöröse. (5. kép) A vársűrűség Katalóniában, ebben az eredendően feudális határgrófságban a legnagyobb, ahol a frank befolyás és a hegyvidéki jelleg miatt igen magas a neme-