Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Gerő László 85 éves / Glückwunsch zum 85. Geburtstag. Horler Miklós köszöntője

Gerő László 85 éves Me gtisztelő, örömteli és egyben nehéz feladat Gerő Lászlót nyolcvanötödik születésnapján köszönteni. Eddigi életműve a magyar műemlékvédelem történetének egy egész korszakát íveli át, így munkásságára visszatekintve, személyisége az egész kor összefüggéseiben jelenik meg előttünk. Több, mint fél évszázad eseményei, fejlődésének történelmi háttere és szereplői veszik körül alakját, és ezekből kell kibontani egy markáns egyéniség sokoldalú tevékenységének főbb vonásait. Gerő László személye, korát meghazudtoló aktivitásban köztünk élő alakja, a magyar műemlékvédelemnek az 1930-as években Gerevich Tibor nevéhez fűződő új korszakától napjainkig tartó kontinuitását képviseli. Az 1909-ben Szombathelyen született és 1932-ben a Budapesti Műegyetemen oklevelet szerzett fiatal építész, már egyetemi hallgató korában, Rados Jenő tanítványaként résztvett a magyar kastélyok felmérésének munkáiban, és saját visszaemlékezései szerint, ezeknek a Rados professzor autóján tett élménygazdag utaknak köszönhette érdeklődését az építészettörténet iránt. Néhány évvel tanulmányai befejezése után, 1935ben a Római Magyar Akadémiára került ösztöndíjasként, ahol a Gerevich Tibor által vezetett intézmény nem sokkal azelőtt költözött át, a klebersbergi kultúrpolitika eredményeként, Fraknói püspök kis villájából a Tiberis-parti Palazzo Falconieri Borromini-féle palotájába, és ennek légköre adta az első benyomásokat számára. Róma és Gerevich Tibor intézete nem volt hatástalan a pályakezdő építészre, aki 1935 és 38 között beutazva Itáliát, majd utána Görögországot, Konstantinápolyt, Rhodost és Egyiptomot, elmerült a mediterrán építészet történetében és egy életre eljegyezte magát az építészet múltjával és a műemlékvédelemmel. Római tartózkodása alatt a Santo Stefano Rotondo templom tanulmányozásával foglalkozott, amelyből hazatérte után doktori disszertáció, majd önálló publikáció született. Emellett a Giovannoni-korszak olasz műemlékvédelme és városrendezése hagyott mély benyomásokat benne, amelyekről itthon cikkeket is írt az építészeti szakfolyóiratokban. Tanulmányútjairól hazatérve a főváros szolgálatába állott, ahol a Polgármesteri XIII. Középítési Ügyosztályon a főváros templomaival és műemlékeivel foglalkozott. Első nagyszabású munkája 1941-ben az óbudai katonai amfiteátrum 1935-40 között feltárt maradványainak konzerválása és bemutatása volt, amely az. itáliai tanulmányút közvetlen hatását mutatja, a romoknak a városszerkezetbe való beillesztésével éppúgy, mint a korszerű konzerválás és a didaktikai, magyarázó kiegészítés úttörő megoldásával. Ezt követte a budai Várban a középkori domonkos templom északi falának kiszabadítása és restaurálása 1942-43-ban, amelyet aztán - a sors különös és kedves gesztusaként - jó három évtized múltán legkiválóbb tanítványa: Sedlmayr János folytatott és fejezett be. 1 I