Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Merényi Ferenc: Három olasz főváros: Torino, Firenze, Róma-1861, 1865, 1871

15. kép Róma, a Tevere-part kanyarulata az Igazságügyi Palotával, 1888-1910, Guglielmo Calderini. Az épülettől északra terül el az új Prati di Castello, a képen jobbra fent a még későbbi Parioli városrész. A Porta del Popolo-tól északra, a Via Flaminia és a Tevére közt látható az ugyancsak új Flaminio városnegyed. lyázati kiírásban szerepelt - elhelyezése, továbbá léptéke és részletmegoldásai miatt elkészülte óta illették: „...a 19. század emlékművei közül ez a legnagyképűbb, legfennhéjázóbb...amely jól illusztrálja a klasszikus hagyomány teljes hanyatlását a századvégi Európában... ".

24 Nem lehet egyet nem érteni Hitchcock elitélő véleményével, mégis rokonszenvesebb a mi Pogány Frigyesünk ugyanezzel a művel s általában a római historizáló építészet zömével kapcsolatos álláspontja, annál is inkább, mert koronként tárgyán túlmenően, a negatív és pozitív tényezők egybevetésével az objektív véleményalkotás példaértékű megnyilvánulása: „...Úgy hiszem, hogy az önkéntelen bírálat valóban jogos, mégis az érem másik oldalát, is észre kell vennünk. Az olasz egység szimbóluma mögül egy nép szabadságvágya, heroikus erőfeszítése csillan elő. S ne feledjük, a kor művészete, szemlélete a történelmi formavilágot mint kényszerzubbonyt hordta magán. Európa metropoliszaiban távoli kölcsönzés alapján hirdetik a római formákba öntött kolosszusok a kor eszmei programját, míg itt az idegen uralom nyűge után magára találó Itália önnön talajából sarjadt formákban álmodta meg egy új Róma megszületését. Ez volt a korszak formanyelve, másként nem nyilatkozhatott meg, s Róma végül is saját múltjából merített. De úgy hiszem, hogy mindaz, amit mentségül felhozhattam, nem szünteti meg az ellentmondást, a közvetlenül érzékelhető disszonanciát Róma történeti városképében. Ez a disszonancia annál szembetűnőbb, minél inkább megtapintjuk a város minden részén a színes, változatos építészeti világ mögött rejtőző egységes szellemei, a város egyéniségét. Hiszen Rómában - egy-két kiütköző jelentségtől eltekintve - maguk az eklektikus házak, utcák, terek is valamiképpen a város arculatához tartoznak, egyöntetű, nyugodt városképjjé olvadnak össze. A homlokzatok általában szerények, tartózkodók, nem harsogják túl a múlt értékeit... Guglielmo Calderini (1837-1916) nevéhez fűződik a római eklektikus historizmus egy másik „botrányköve", a Tevere-parti, kétségtelenül túldekorált s hatalmas tö-