Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Merényi Ferenc: Három olasz főváros: Torino, Firenze, Róma-1861, 1865, 1871

timistább előrejelzések sem számítottak arra, hogy a fővárost olyan hamar, alig öt esztendő elteltével Rómába lehet áthelyezni. Itt kell egyébként megjegyezni, hogy az új lakónegyedek épületeinek részletterveit is maga Poggi készítette: az alaprajzok, a homlokzatok, a tagozatok és az ornamentika is mind az ő műterméből származnak. Pasquale Poccianti (1774-1858), a toszkán klasszicizmus legjelentékenyebb képviselőjének tanítványaként Poggi a mestere által képviselt irányzatot a helyi „toszkán (értsd: reneszánsz) iskola" tanulságaival ötvözve, a hely szelleméhez alkalmazkodni kíváné) önálló irányzatot teremtett. Poggi urbaniszükai tevékenységének legjelentősebb eredménye a városnak az Arnón túli („budai") dombok felé történt kiterjesztése volt, a Macchiavelliről, Galileóról és Michelangelóról elnevezett, festőién kanyargó, mindig új és új pompás látványt feltáró Vzafe-kkal és a Piazzale Michelangelo-vzd. (7. kép) Ez utóbbi tér minden bizonnyal a világ egyik legszebb panorámájával kápráztatja el a látogatót akár az érkezés, akár a távozás pillanatában tekinti át - először vagy utoljára - mindazt a leírhatatlan szépséget, amit ez a város így, együtt nézve nem műemlékeinek matematikai összegeként, hanem önálló esztétikai élményént is jelent. (8. kép) Ennek a városrésznek-együttesnek a létjogosultságát a kortársak erősen vitatták, mivel szerintünk a munkálatok sorrendjét kizárólag a szükségszerűségnek kellett volna diktálnia. Poggi munkásságának késői elismerése, hogy halála után - mintegy elégtételként - a Piazzale Michelangelo alatti, Arno-parti teret róla nevezték el. Firenze fővárossá válásának, megújulásának építészeti és urbanisztikai eseményekben gazdag folyamatából e tanulmány megszabott keretei közt is meg kell említeni egy, az új állam úgyszólván minden fontosabb városára kiható momentumot. A Santa Maria delfiore székesegyház mindaddig nyersen maradt főhomlokzatának megoldására 1862-ben kiírt pályázattéd kimondhatatlanul is „az északi elemektől megtisztított, tiszta, nemzeti olasz gótika"^ problematikájára várt választ a kor legnevesebb olasz, építészeiből álló zsűri. A beérkezett 42 terv mindegyike lényegé-