Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Gál Éva: 18. századi tanúvallomások Buda határáról

végleg otthagyták volna falujukat. Többször szó esik arról is, hogy budakesziek és hidegkútiak pénzért kaszáltak, fát vágtak, szénát és fát hordtak jobbmódú budai polgárok (például a már említett Sonnenwirth mészáros, Zillich Gáspár erdőkerülő, Sautermeister polgármester és mások) részére. Jónéhányszor történik említés a földesurak részére robotban végzett munkákról. Hidegkút török idők utáni első birtokosa Kurcz báró kamarai adminisztrátor volt. 1740 körül sok volt hidegkúti lakos beszélt arról, hogy annak idején Kurcz részére kaszált („abban a völgyben, ahol most a remete lakik"), és fát szállított a hidegkúti serfőzőházhoz és Kurcz rezidenciájához. A vitatott határrészek legnagyobbrészt erdős vagy ligetes területre estek, amelyet a lakosság főként faizással, kaszálással, legeltetéssel „élt". A tanúvallomásokban ezért ezekről a tevékenységekről esik a legtöbb szó. A budakesziek elmondták, hogy a falujukhoz tartozó Dreimaden Wiese-t nyilas osztással a gazdák (telkes jobbágyok) osztották fel maguk közt. Mivel a rét keskeny volt, mindenkinek csak három rend szélességű parcella jutott. A zsellérek, akiknek nem járt rét, a János-hegy kúpja alatti „kopasz lapost" kaszálták, és „szénájukat az hátokon Budakeszire hordották". „Amidőn pediglen kaszálni való fű nem volt raita, ollyankor Budakesziek lovakkal hálásra oda jártak szabadon, és minden háborgatás nélkül". 1763-ban egy volt budakeszi lakos a Vörös Mocsár nevű helyről mondotta, hogy amikor még a helységben lakott, „több Budakesziekkel együtt száma kívül a' lovaival hálásra a' tájrajárván egész addig szabadon és minden háborgatás nélkül legeltette a' lovait." Azt is vallotta, hogy „gyermek korában sokszor nappal és éjjel lovait többi Budakeszi gyermekekkel addig [mármint a vitás területig] legeltette". Egy másik tanú „édesatyja teheneit legeltette békével" a János-hegy alatti tisztáson. Prukner György törökbálinti lakos, aki régebben Budakeszin élt, a Buda-Budakeszi országéit melletti vitás földdarabról azt mondta, hogy „gyakran, mikor forspontokrúl visszajöttek, a lovaikat ott legeltették...". 1763-ban Angeli János, aki 20 évvel korábban „gyermekségétül fogvást Budakeszin lakott", elmondta, hogy „ennek előtte 20 esztendővel Méltóságos Ó-Budai Uraság [Zichy Miklós] öli fát Budakeszi Erdőben Pesti Invalidus Házhoz el adván, áztat Budakesziek, és azok között a fátens is Pestre hordván mind éjjel, mind pedig nappal is a midőn fával, a vagy Pestről üressen vissza mentek, mindenkor.. .az marhájokat szokták Budaiak szemek láttára ki bocsaitani és legeltetni..." a vitatott réten. A faizásról csaknem minden tanúvallomásban szó esett, hiszen a határ birtoklásának egyik ismérve az volt, hogy a lakosok „háborgatás nélkül" vághatták vagy gyűjthettek a fát (saját földesuruk engedelmével). A budakesziek az erdőt is felosztották maguk között, a levágott fát szekérrel vagy szánnal hordották haza. Az egyik tanú szerint a János-hegy Budakeszi felé való oldalán is, egész a tetejéig, szabadon vágták a fát, „és azt, minthogy oda szekerekkel nem mehettek, az hátokon le hordták". Wekkermann Antal, aki Budakesziről költözött Pátyra, elmondta, hogy az említett hegy „tetejében magok számára tüzelni való harasztot, Budakeszi felé való oldalában pedig...Méltóságos Ó-Budai Uraság számára öli fát vágott." Vadászniok azonban csak az uraság jágereinek volt szabad, akiknek olykor a földesúri alattvalók segítettek. Egy öreg, volt budakeszi lakos elmondta, hogy „sokszor az Uraság jagerei vel s té>bb Budakeszi emberekkel edgyútt... az jelentett határ jelekig békével vadásztak". Több helyütt szó van a jegyzőkönyvekben arról is, hogy a környékbeli falvak lakén gyakran jártak Budára, hetivásárra, áruikat eladni, vagy földesuruk parancsolatára. Említésre méltó adat, hogy egy Hidegkéitról elszármazott budajenői lakos szerint az 1739-es pestisjárvány idején, amikor szigorúan tilos volt a helységek határainak áüépése, s Budára nem lehetett bemenni, a szokásos szerdai és szombati