Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Marosi Ernő: Újabb Zsigmond-portrék

ta, a személy azonosításához pedig körülbelül elég volt annyi, ami szóban is elmondható: az eljárás jól ismert a rendőrségi fantomképek készítéséből. Még egy, a Pisanello-féléhez hasonló korú Zsigmond-portrévázlat létezése tételezhető fel, s ez ismét a koronázási út és a baseli zsinat idejébe és környezetébe vezet: az, amely Rogier van der Weyden Bladelin-oltárán az egyik király, s típusában általánosítva, de például a kétfejű sasos címerrel azonosítva, ugyanott az Aracoeli-legenda jelenetében ábrázolt Augustus császár ikonográfiájának alapja volt.

12 Az arc nyilvánvalóan ugyanaz, mint a Pisanello által nagy gonddal felvett profilportré, de háromnegyed-profil beállítású, mint a valeriai falképen látható. A Háromkirály ok-ikonográfia még egyszer igen alkalmas azonosulási keretnek bizonyult: mivel eleve az életkorokat jeleníti meg, éppúgy megfelel fiatalnak, mint öregnek, anélkül, hogy az ábrázolttal kellene öregednie, mint az ikonográfiái hagyomány szerint fiatal Szent Zsigmondnak. A korosabb változat Valériában önmagában is a Zsigmond császárral való azonosítás jele. A valeriai kép azonosító felirata (S. Sigismundus) kétértelmű. Megnevezi ugyan az ábrázoltat, de ezzel is elrejtve a szent alakja mögé. Zsigmond köztudomásúan, sőt botrányosan nem volt szent. De szent volt a német náció római birodalma, amelynek császára volt. A jelek szerint még neki is. Ezzel a meggyőződéssel hozható összefüggésbe az a tény, hogy Zsigmond koronázása után nem új pecsétet készíttetett, hanem azt a régit vette használatba, amelyet - úgy tűnik - még 1417ben, a közeli császárkoronázás reményében, minden bizonnyal Arnold Boemellel vésetett. A pecsét az egyidejű konstanzi Szent Zsigmond-figurával közeli rokon uralkodófigurát ábrázol az előlapján.

13 Ha ebben az alakban látnánk azt az értéket, amiért Zsigmond ezt a császári felségpecsétet 1433-tól bevezette, menthetetlenül hiúnak, alakját idealizálva megszépítő szemfényvesztőnek kellene tartanunk, esetleg fukarnak is, aki cinikusan sajnál áldozni egy új pecsétre. Ezek a vádak elesnek a császárkoronázás után használatba vett, kevésbé elevenen portrészerű, de mindig az öreg császárt ábrázoló birodalmi bírói pecsétek s a magyar felségpecsét láttán. Megmarad tehát az 1417-es pecsétnyomó ikonográfiája a sasos trónussal s a hátoldal nimbuszos kétfejű sasával, amelyet a körirat Ezekiel jövendölésére utaló mondata a császári hatalom isteni küldetésének jeleként értelmez.

14 Ennek a küldetéstudatnak a visszhangját jelenti az Aracoeli-legenda feldolgozása a Bladelin-oltáron, az Augustus császár hálószobájában, az ablak üvegtábláin feltűnő kétfejű sassal. Knauer szerint erre az azonosításra Rogier 1450-es, szentévi római útja adhatott ösztönzést,

15 ami egyben a Bladelin-oltár portréjának posztumusz jellegét is bizonyítja. A kettős császári felségpecsét legmagasabb fokú nyilvánossága azonban közrejátszhatott abban, hogy Zsigmond császárkoronázása után is, posztumusz portréin is újult erővel éled fel fiatalabb kori ikonográfiája. Az a két impulzus, amit a konstanzi zsinattal kapcsolatos hosszú európai körútja s a római utazás és a baseli zsinat alkalmából tett másik jelentett ábrázolásaiban, elvben elválasztható az ábrázolások életkora alapján. Ez a kézenfekvő elv azonban azért nem működik a gyakorlatban, mert olyan régebbi eredetű ikonográfiái dokumentum, mint a felségpecsét, utóbb is tápot adott a régebbi típusú ikonográfiának. A későbbi időszak portréin tehát ezek az indiciumok inkább a látvány utáni arcképre (leginkább rajzra) vag}' az eleve csak képzőművészeti hagyományra támaszkodó művek megkülönböztetésére alkalmasak. Az utóbbi kategóriába sorolható, beállítása alapján a császári felségpecsét alakjának felel meg, de dátuma miatt nem tartozhat annak hatókörébe az az ugyancsak kétségtelen hitelű Zsigmond-kép, amely egy nemrégen a berlini Staatsbibli-