Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei (Művészettörténet - műemlékvédelem 3 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

A Balaton környékének építészete - A barokk stílus kora

tek vissza. A kuruc seregek megjelenésével tömegesen tódultak Rákóczi zászlói alá már 1704-ben. Amikor Bottyán János generális hadjáratával az egész Dunántúlt elfoglalta, ők alkották hadserege legmegbízhatóbb részét. A század eleji pusztítást elkerülő Vázsony, Csobánc és Sümeg várai 1705 és 1709 között a dunántúli kuruc hadak utánpótlásai központjai lettek. Jó állapotban tartásuk építésük ekkor még fontos feladat volt. 1709-ben Heister császári generális serege véglegesen kiszorította a kurucokat a Dunántúlról, s ez a középkor óta itt állott és még megmaradt várakat feleslegessé tette. A barokk stílus kora A szatmári béke után évtizedeknek kellett eltelniök ahhoz, hogy a Balaton környékén helyreálljon az élet. Elnéptelenedett falvak, romos épületek, szántókat és szőlőket benövő bozót és erdő jellemezte a tájat. Az élet csak lassan tért vissza a falvak benépesítésével. A betelepítést az 1710-es évek második felében Veszprém és Sümeg környékén a püspökség indította meg azonban még 1740 körül is tartott. Somogy annyira elpusztult, hogy a megyei közigazgatás is csak 1715-ben állt helyre. Zala megye ugyanakkor készült összeírásában a lakatlan településhelyek voltak többségben. Zalában és Somogyban 1710 és 1720 között négyszer pusztított a pestis. A gazdasági élet nagyon lassú talpra állására jellemző, hogy 1720-ban Balatonszabadiban Zala távoli részéről kellett aratókat hozatni. A Balaton vidékének 18. század eleji állapotát az 1730-31-ben itt járt Bél Mátyás örökítette meg országleírásában. Kéziratban maradt írása szerint Veszprém megyében az egykor a hódoltsággal határos részek kivételével maradtak magyar lakosok, de a németek és szlovákok új betelepülők voltak. Somogyban sok volt a délről felhúzódott horvát, a nagyobb községekben a német telepes. Zalában vegyes, magyar, német és horváth volt a lakosság. Somogy egyébként még ekkor is a pusztulás képét mutatta. A déli tóparton Lelle települt újra a legkorábban, 1717-ben. Balatonszentgyörgy és Berény még 1720-ban is lakatlan, Boglár nem is létezett, Siófok helyén bozót nőtt. Ott és Endréden említi a török sáncvárat. A korábbi sáncok és árkok Keszthelyen és Tapolcán is látszottak még. A hegyormokon magasodó romok közül Csobáncot és Szigligetet említi. A táj birtokviszonyai a hódoltság másfél évszázada alatt alaposan megváltoztak. A középkori helyzet csak az egyházi birtokok esetében állt vissza azzal, hogy a veszprémi püspökség és káptalanja, a pannonhalmi, a tihanyi, a zalavári, a kapornaki apátság és a többi egyházi intézmény visszakapta ősi birtokait. A világi földesurak közül a török kort csak a Tóti Lengyel család élte túl és őrizte meg Lengyeltóti és Szigliget körüli falvait. Az Esterházyak, Nádasdyak Széchényiek Festeticsek Hunyadyak a század első felében kialakult nagybirtokaikkal éppen úgy új jövevények voltak a Balaton körül, mint a kisebb birtokos Bosnyákok Jankovichok Szegedyek Kisfaludyak, Bogyayak. Zalában és Veszprém körül sok volt a szegény sorban élő kisnemes, mint az 1718-ban Nemesvámoson élő tizennégy család, az 1721-ben összeírt negyven szent királyszabadjai nemes vagy a Káli-medence falvainak egytelkesei. Bél Mátyás szerint említésre méltó épület csupán Keszthelyen és Tihanyban volt, bár