Valter Ilona szerk.: Entz Géza Nyolcvanadik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 2 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Entz Géza nyolcvan éves. Horler Miklós köszöntője

indítás nyomán töretlenül ívelt tovább, most már nem csak Erdély, hanem az egész Magyarország középkori építészettörténete irányában. Erdélyből visszatérve tovább folytatja az ott megkezdett feltáró munkát, most már a mai Magyarország területén lévő értékek felkutatására és bemutatására, mint a csarodai templom (1955), vagy az alsóörsi gótikus udvarház (1956), amit aztán kiterjeszt az egész Balaton-környék műemlékeire, Gerő Lászlóval közösen írott könyvükben (1958). Ezzel egyidejűleg kapcsolódik be a műemléki topográfia munkálataiba, amelynek aztán mindmáig aktív munkatársa, az első hat kötet mindegyikében társszerzőként, a Heves megyei kötetekben lektorként, míg végül a legutóbb megjelent Szabolcs-Szatmár megyei köteteknek szerkesztőjeként. Mindemellett Erdély és a gótika továbbra is megmarad fő témának, és az 1957-ben Kelemen Lajos emlékkönyvében megjelent tanulmánya „Művészek és mesterek az erdélyi gótikában " címmel, mintha jelképes előhangja volna napjainkban kiadás alatt lévő nagy művének. A mérföldkő mindenesetre a gyulafehérvári székesegyház monumentális monográfiája (1958), amely egyben ráirányította a figyelmet a monográfiák jelentőségére, és kulcsot adott egyéb irányú kutatásokhoz is. Ezt követi aztán egy sor jelentős tanulmány, mint a nemzetközi visszhangol keltett „Nyugati karzatok román kori építészetünkben" (1959), „A kerci cisztercita építőműhely" (1963), „A budavári Mária templom" (1965), „A kalocsai székesegyház faragványai" (1966) feldolgozása Gyulafehérvár segítségével, az 1500 körüli magyarországi építészet összefoglalása: „Die Baukunst in Ungarn um 1500" (1967) és a 11.-13. sz.-i erdélyi építészet áttekintése: „Die Baukunst Transsylvaniensis im 11-13 Jahrhundert" (1968). A hetvenes évektől a legfontosabb publikációi már mindinkább a gótikus szintézis felé mutatnak. „A gótika művészete" (1973), „Gótikus építészet Magyarországon" (1974), az első önálló összefoglalása a témának, majd a nagydoktori disszertáció ugyanezen témából: „A középkori Magyarország gótikus építészete 1242-1390", melyet 1977-ben védett meg. Ezt követi még néhány tanulmány a gótikus építészet kutatásának problémáiról a források alapján (1976), valamint gótikus építészetünk településalakító szerepéről (1979), két önálló kötet a budavári Nagy boldogasszony templomról és a nyírbátori református templomról, (mindkettő 1980), majd a 14. századi gótikus építészet történetének két fejezete a Művészettörténeti kézikönyv 14-15. századi kötetében (Magyarországi művészet 1300-1470 körül. 1987). Ezenközben pedig készült a régóta melengetett terv szerinti nagy mű: Erdély gótikus építészetének története, amely ha még nem is lesz ott a születésnap ünnepi asztalán, de kiadása már megindult és az ünnep ajándékai között ott lesz az öröm, hogy remélhetőleg rövidesen kézbev ehetjük. Ennyit röviden a tudományos munkásság fő irányairól, amihez járul még az a rengeteg különböző írás, amely a magyar műemlékvédelem ügyének legkülönbözőbb kérdéseit tárgyalja, s amelyeket áttekinteni a bibliográfia segíthet. Már az eddigiek is elegendőek volnának az ünnepelt sokoldalú egyéniségének és sokrétű közérdekű tevékenységének méltatásához, de akkor még nem szóltunk arról a széleskörű szakmai közéleti munkásságáról, amelyet a különböző társadalmi szervezetekben és testületekben kifejt, az MTA bizottságaiban, a Művészettörténeti és Régészeti Társulatban, az IGOMOS Magyar Nemzeti Bizottságában, a Magyar Építőművészek Szövetségében, a BME Műemlékvédelmi Szakmérnöki Tagozatán, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Életműve kisugárzott messze a határainkon túlra is, nevét Európa-szerte ismerik és becsülik, aminek méltó kifejezése volt az 1983-ban kapott Herder-díj. Kivételes egyéniséget ünnepelünk, akinek gazdag és széleskörű munkássága, kivételes emberi tulajdonságokkal párosul. Nincs olyan területe eddigi működésének, - beleértve az erdélyi tartózkodása alatt Őt megismerő román kollégákat és tanítványokat - akik máig ne a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és nagyrabecsüléssel fordulnának jelé. Nemcsak a rábízottakat vezette és tanította, hanem egy egész közösség tekintette sajátjá-